Párbeszéd indul

Úgy érzem, magyarázattal tartozom az előző kérdésemért.

Őszintén szólva, nem a filozófálgatás kedvéért írtam.
Nem is viccből.
Ami igazából motivált a kérdés feltevésében (teljes tisztelettel az előző bejegyzésekre nézve), nem a bizonytalanságok keresése, mert az -egyetértek- csőd, hanem az egy biztos dolog, ami, ha minden egyéb össze is omlik, az biztosan megmarad.
Ez fontos lehet olyankor, amikor a sok bizonytalanság már erősen szorongatni kezd, és motiválni tud a továbblépésben.

Engedtessék meg, hogy megosszak egy személyes élményt.

Pár évvel ezelőtt volt egy súlyos autóbalesetem. Hogy hogyan tudtam megúszni egy karcolás nélkül, azt csak a Jóisten tudja. Én nem. Azóta sem. Körülbelül két hónapon át abban a dilemmában voltam, hogy nem tudtam biztosra, hogy túléltem-e az esetet, vagy valójában meghaltam, és ami következett, az már a túlvilág. Ilyen esetekben, tudom, az ember megszűnik azon gondolkozni, hogy elméletileg milyen túlvilág(ok)nak kellene lennie, melyik vallás mit állít róla, de mivel elég sok valószínűtlen dolog történt velem, méghozzá sorozatban, a mérleg nyelve sehogysem akart semmilyen irányba se billenni.

Teljes bizonytalanságban voltam, mert bizonyos körülmények úgy alakultak. Nem én akartam ezeken gondolkozni, az élet hozta úgy.

Végül egyszer, épp egy vonaton ültem, hazafelé tartottam, arra gondoltam, hogy: egye fene! Nem lehetek biztos bizonyos dolgokban. De valamiben biztosnak kell lennem! Mi az a biztos pont?

Ott és akkor arra jutottam, hogy immár mindegy, hogy körülöttem a világ milyen, világ vagy túlvilág, az egyetlen biztos tény, hogy ebből kell kihozzak valamit! Innen kell kiindulnom és ebben a világban (akármilyen is legyen) kell megkeresnem a boldogságomat.

És ez volt az, ami megváltoztatta az életemet. A bizonytalanság csak arra jó, hogy keresővé teszi az embert. Ezzel nem akarom azt állítani, hogy aki biztos valamiben, adja fel és legyen nihilista.

Ennek fontos szerepe volt az életemben ott és akkor.
Talán van olyan ember, akinek épp erre a kérdésre van szüksége. Nem vonhatom meg tőlük.

Az utam természetesen nem állt meg ottan, ez csak a kezdet volt. Van, akinek így indul, van, akinek máshogy. Mindenki egyedi.

Ami a fenti élményt illeti, az így megszerzett tapasztalat rengeteget segített szüleim halálának feldolgozásában. Még egy ok arra, hogy megpróbáljam, hátha van ott kint valaki, akinek segíthet.

Nekem akkor került egy válasz, egy más embernek lehet, hogy más válasz kerül.

Ezért raktam fel csak a kérdést, és elnézést, ha valakit ezzel megbántottam.

Kérdés a beszólások közül

Sok dolog van a világon, legalábbis sok dolgot érzékelünk.
Vannak dolgok, amelyeknek létezésében kételkedünk, vannak, amiknek létezésében biztosak vagyunk.

De vajon, ami biztos, tényleg biztos?
Mi az a minimum, aminek lennie kell?

Mi az egyetlen dolog, amiben teljesen biztos lehetsz?

Feladvány 2.


Ha volna egy lehetőséged, hogy garantáltan választ kapj egy kérdésre, milyen kérdést tennél fel?

Feladvány

Tekintve az előző bejegyzést, van egy érdekes feladványom.
Kíváncsi vagyok a hozzászólásokra.

Tehát:
Egy vállalkozó kedvű fiatalember úgy dönt, hogy visszautazik az időben.
Kiválasztja az időpontot: harminc évvel megy vissza.
Megtörténik az utazás, ideiglenesen letelepedik egy kis városkában, nehezen tudja megállni, hogy ne tegyen sportfogadásokat, merthát minden eredmény a kisújjában van. Ok?
De nem ez a lényeg. Ugyanis egy bizonyos idő után megismerkedik egy szimpatikus lánnyal.
A dolgok itt kezdenek érdekessé válni. Hamarosan gyerekük születik, aki örökli a nevét, ám itt a dolgok kezdenek komplikálódni. Lassan gyanús lesz az egész helyzet és felveszi a kapcsolatot a jövővel, vissza akar térni, mielőtt több bonyodalmat okoz.
Mi volt ez a bonyodalom?
Rájött, hogy ő saját magának az apja.

Namármost, mielőtt a kérdést néznénk, lássuk, milyen szempontból lehetne elemezni a témát.
A fizika szempontjából: lehetséges-e ez az utazás? Nem erre vagyunk kíváncsiak, elvégre semmi ismert fizikai törvény nem tiltja. Csak még nem tudni, hogyan. Mondjuk, abban az időben, ők tudják.
Erkölcsi szempontból: kissé bonyolult, ne menjünk bele.
Filozófiai szempontból: vajon lehet-e ugyanaz a lélek egyszerre két helyen? Mondjuk, ez is érdekes, de most nem ez érdekel.

A fő kérdés genetikai eredetű:
Ha egy gyermek génjei mindkét szülő génjeinek a keveréke, akkor hogyan lehet, hogy a gyermeke csak az apja génjeit örökölte? Milyen megoldást fogadhatunk el erre a helyzetre és ennek a megoldásnak (mert van iyen, csak a következő bejegyzésben írom le) milyen következményei vannak a fent említett szempontokra?

Addig nem ujítom az oldalt, amíg legalább öt hozzászólás nem lesz:)

What the bleep?

Mondhatnám: végre, épp ideje volt!

Nem a napokban, ünnepélyes keretek nélkül megnyílt Észak-Nyugati átjáróra célzok, habár az is érdekes fejlemény, hanem oxfordi fizikusok eredményére.

50 éven át Everett feltételezése, hogy valójában egy olyan világban élünk, amely minden pillanatban sokadmagára szakad szét, megmaradva egésznek mindegyikben, mosolyt fakasztott a gondolkodók arcán és a "hülye, nonszensz ötlet, tehát utálom" reakciótól kezdve a szimpla "utálom"-ig mindent kapott már.
A fent említett srácoknak azonban összejött egy oyan matematikai leírást összehozni, amely szépen leírja ezt a folyamatosan szerteágazó valóságot és közben ügyesen produkálja a valószínüségi számokat, mint másodlagos terméket, illúziót. Azt hiszem, épp most mutatják be a munkájukat Kanadában egy konferencián.

A témának "kissé" érdekes implikációi vannak, kezdve azzal, hogy minden pillanatban az én egyediségem két egyenértékű valósággá válik, azon keresztül, hogy minden lehetséges esemény bekövetkezik, egészen addig, hogy végtelen párhuzamos univerzum létezik. Gondoljunk csak bele, hány fogalmunkat kellene újraértelmeznünk? Szabad akarat, remény, felelősség, valóság, figyelem, nézőpont, idő, emlékezet, stb. Éppen ezért még az élvonalbeli kutatók számára is őrjítő ötlet. A következményekbe nehéz belegondolni. Pedig érdemes lenne.

Mindez szép munka tud lenni. Vannak már emberek, akik ezzel foglalkoznak, de kevés az, aki vallásos alappal rendelkezik. Ahogy a régi típusú vallás-tudomány párbeszéd szerény véleményem szerint már évek óta halódik, itt volna egy igazán érdekes, igazán fajsúlyos téma. Szóval: hajrá fiúk! Hajrá!

Á, az az érzésem, hogy csak magamban beszélek.

Unom annyiszor ismételni magam, de muszáj: én megmondtam előre...

Az igazi kérdés, hogy a címben említett klasszikust idézzem:
"How far down the rabbit hole do you want to go?"
(Milyen mélyen vagy hajlandó belemenni a nyúl üregébe?)

Újabb bizonyíték!

...arra, hogy a Nap nyugaton nyugszik, az óceán fölött (mögött).

Ez csak egy a sok napnyugtás kép közül, mert nem tudtam betelni velük. Minden egyes napnyugta minden percében egyedi. Igaz, hogy mindez egy kissé szeles, hűvös idővel párosult, néha még az eső is esett, de a víz élvezhető volt annak dacára is, hogy az első két percben nem tudtam eldönteni, hogy ez most folyékony jég, vagy csak én vagyok túl vékonyan öltözve. A két perc után már bemelegedtem, tahát csak én voltam túl vékonyan öltözve.

Nagy élmény volt, mert utoljára öt éves koromban láttam a tengert, meg ekkora hullámokat, meg ilyen fényhatásokat. Nem mindig ilyen a tenger, sokszor hosszú ideig kell nézni, amig megmutat valami fantasztikusat magából. Én nem halászok, de ezek a fotók hasonló élménnyel töltöttek el, mintha egy nagy halat fogtam volna. Volt olyan nap, amikor a napnyugta volt a legelső alkalom, hogy meglássuk a Napot, de az aztán káprázatos volt, pótolta az egész napot!

Az előző bejegyzésben megemlítettem koszorús költőnket, akinek nevével fémjelzett utcában volt szerencsém lakni, mert Walesről ő jutott eszembe legelőször. Akkor nem is gondoltam volna, hogy látni fogom a (tudtommal) egyetlen angol építésű walesi várkastélyt, Conwyt, amit éppen Edward király (angol király, az, amelyiknek az a fakó lova volt és léptetett vele) építtetett. Útban arrafelé elmentünk Wales legmagasabb hegye, a Snowdon mellett (ha valaki nem így tudja, kommenteljen egyet s rögtön átjavítom).

Mi tagadás, lehet, hogy eléggé meggondolatlanul, de az első perctől kezdve szívembe zártam a walesi tartományt... csak ne volna olyan hideg, mint otthon...

Virágzik a yukka

Van egy jukka a kertünkben és ma, rózsametszés és fűnyírás közben észrevettem, hogy két lilás nyúlvány emelkedik ki belőle.
Egy-két napja még nem volt ott.
Nem volt alkalmam lencsevégre kapni, úgyhogy ezt a képet gugliztam hozzá, hogy legyen valami ábra róla.

Mi tagadás, erősen meglepődtem, ugyanis ez nem az a fa, ami egy átlagos gyergyói háztartásban megtalálható, de néha látni emitt-amott a nagyvilágban, főleg Mexikóban (ahol tudtommal még nem jártam - de lehet, hogy tévedek), tehát ha egyáltalán láttam is, virágozni még soha.

Hamar megtudtam, hogy bizonyos idő múlva nagyon szép fehér virágja lesz. Na, ezt nem merném borítékolni, de mindenképpen eredeti fotó lesz róla!
Nagy megkönnyebbülésemre ez nem a következő héten fog bekövetkezni, hanem, mondjuk, két-három hét múlva.

Ami nagyon jó, ugyanis egy hétig távol leszek (még távolabb), Barmouthban, a walesi tengerparton, egy pillanat erejéig megemlékezve egykori iskolámról (ja, ez nem az...), Arany Jánosról, aki - remélem- nem forog sírjában, hogy valamikor egy róla elnevezett utcában laktam.

Jut eszembe, épp ideje volt vizet látni, ilyen nagyot. Ha jól emlékszem, utoljára 21 éve láttam tengert. Amolyan igazán vizeset.

Eszembe jut a rövid párbeszéd két székely ember között, akik a Holt tengeren sétahajókáznak. Aszongya:
-Ne te Estány, mennyi víz!
-Az semmi! Még mennyi van alatta!

Virágot ültettem

A mai nap csúcspontja az volt, hogy az egyik konyhai dolgozótól kaptam egy virágot. Magyarul nem jut eszembe a neve (nem is biztos, hogy tudom...), angolul foxglove. Találtam is egy jó fotót róla a neten.

Azt mondta, hogy árnyékos helyre kell ültetni, és hamar sok lesz belőle.
Körültekintően kiválasztottam a helyet, előszedtem az ásót és egy kis árkot ástam neki.

Szépen elplántáltam, most megvan a saját helye, s majd ha kivirágzik, kissé megkapálom körülötte a földet, hogy legyen hová a magjait elhullassa.

Nem tudom, ez mikor fog bekövetkezni, mert még zöld növény, kb. úgy néz ki, mint egy kis fej saláta, de figyelni fogom!

Együtt-Létezés

Tegnap este ráébredtem arra, hogy az én életem nemcsak Attila életéről szól. Szól még sok mindenkiről, akit közel érzek magamhoz. És még sok mindenkiről, akiről nem is tudok.

És ezen személyek közül Attila csak egy.

Nem arról beszélek, hogy egy ember végső soron saját tapasztalatainak összege.
Nem arról beszélek, hogy sok ember emléke él bennem, aki fontos volt számomra.
Nem arról beszélek, hogy sok embert magamban érzek, hogy megvan a helyük a szívemben. Nemrég még így láttam.

Inkább arról, ahogy a fa ágai együtt léteznek.
Ahogy az óceán hullámai egymásba folynak.

Ahogy a törzs érzi ágait, tudatában van ágainak.

Jelentés

Szóval volt egy kis időm és benéztem a pokolba.

Tényleg nagy a bűz, nem is tudnám beazonosítani. A zaj is nagy volt, váltakozva elviselhetetlen csenddel.
A hőmérsékletről nem lehetett megállapítani, hogy nagyon forró, vagy nagyon hideg.
Amikor azon spekuláltam, hogy ha túl forró, akkor itt minden kvark-glüon plazma volna; s ha túl hideg, már rég nullponton volnánk és csak kvantumfluktuációk léteznének, azzal kellett szembesülnöm, hogy sajna nem így működik. A mi világunk is furcsa, de ez...

A fényről sem lehet pontosan megállapítani, hogy mi is akar lenni és mit is akar tenni. Nem is annyira fény volt, mint nehéz anyagi részecskék zápora.
A légnyomásról nem is beszélve. És még huzat is volt...

De: nem láttam senkit. A fedélzeti napló utolsó bejegyzése: "Felavatva: ...dátum...".
A napló vadiúj, én lehettem a második, aki kinyitotta.

Szétnéztem. Sehol senki. Sehol egy rejtett kamera.

Magamra néztem... és én sem voltam ott.

A tegnapi filmről még, ha szabad...

Elgondolkodtam, hogy valójában senki sem mondhatja azt, hogy amúgy rendesen, istenigazából rálát a dolgokra... A filmben szereplő lány lehet akárki, a tettei lehetnek akármelyikünk tettei, a lényeg az, hogy mind egy cipőben járunk.

Mindenkinek, akármit is tegyen, részleges marad a látása, s amig gondolatai, érzései, elképzelései vannak, addig illúziói is lesznek.

Néhány hónapja valakitől kaptam egy nagyon elgondolkoztató kérdést, ami jó ideig nem hagyott nyugodni. A kérdés egyszerű volt és a lényeg, hogy rávezetett, hogy számomra az élet: együtt-létezés. A válasz friss íze sokáig a számban volt, most megint előjött.

Ha élni akarok, nem kell mindent minden lehetséges szempontból megismerjek.
Nem kell teljes látásra szert tennem.
Nem kell harcolnom illúzióim ellen.

Nem kell. Ha jön, jön. De nem kell.

Akkor mi kell?
Merjek együtt létezni a korlátolt látásmódommal és új oldalait fogja felfedni előttem.
Merjek együtt létezni illúzióimmal, és esélyt adok nekik, hogy ha eljön az idő, színt válthassanak.

A gondolatsor folytatása nem az én dolgom.
Mindenki törődjön a maga dolgával.
Az én dolgom, hogy lefeküdjek, s aludjak, mert már éjfél van és álmos vagyok.

Atonement (a film magyar címe: Vágy és vezeklés)

Tegnap megnéztük az Atonement c. filmet, kissé hosszú volt, nagyon fáradt voltam, de azért azt hiszem, a lényeg átjött. Anélkül, hogy valakinek is el akarnám rontani az élményét, amit a film adhat, pár gondolatot vetnék papírra azokból, amelyek az este fogalmazódtak meg bennem.

A film egy kislány szempontjából mutatja az életet. Sokszor azt sem lehet tudni, hogy milyen sorrendben történnek az események, jelezve, hogy az igazi történésekből milyen szikrák maradtak meg intenzíven benne, de azért ez a jelenség nem éri el a Memento c. film kuszaságát.

Ugyanakkor nagyon tisztán látszik, hogy milyen a kislány kapcsolata a valósággal, és ebből a torz felfogásból, részleges megértésből hogyan akar kihozni egy szerinte megfelelő, lányregénybe illő életet, visszafordíthatatlan folyamatokat indítva el.

A film vége is tartogat meglepetéseket, amelyek teljes összhangban vannak a fenti észrevételemmel, ennél konkrétabbat nem mondhatok. Esetleg csak annyit, hogy még átütőbb lesz tőle a film.

És hogy mi fogalmazódott meg bennem?

Vajon elmondhatjuk magunkról, hogy úgy látjuk a dolgokat, ahogy azok vannak?
Szent Pál szerint még csak tükör által, homályosan látunk.
Akkor milyen jogunk van változtatni azon, amit nem is ismerünk?

Ugyanez párbeszéd változatban, amint tőlem várható volt:

-Ne törekedj megváltoztatni a valóságot.
-Miért, mik a veszélyei?
-Abban a pillanatban, amikor megkíséreled, elveszted a kapcsolatot vele.

Párbeszéd 3.

– Igyekszem felszámolni minden illúziómat, hogy amit látok, az a Valóság legyen.
– Akkor a tied a legnagyobb illúzió.
– Miért?
– Mert azt hiszed, hogy ha kizársz valamit a Valóságból, valaha is teljesen fogod látni azt.

Párbeszéd 2.

– Illúzióid felszámolása csak egy kis lépés, és nem a megvilágosodás felé vezető út.
– Akkor hova vezet?
– Még több fájdalomhoz.

Párbeszéd 1.

– Csak egyre kérlek, imádd Istent, és ne bálványozd!
– De hogyan lehet Istent bálványozni? Nem az a bálvány, ami Isten alatt van?
– De igen. Isten alatt van, és te kinevezed Istennek.

Az Idő születése

Ott voltam amikor
az Idő született.
Parányi
volt.
Elfért a
tenyeremen.
Oldalról nem látszott.

Túlvilág 2.

Ha kétvilági állampolgár vagyok, akkor tulajdonképpen miért állok sorba vízumért???

Túlvilág 1.

Egy lélek érkezik a Mennyország kapujához.
Mielőtt megtenné a döntő lépést, gyorsan megigazítja a nyakkendőjét, elvégez egy utolsó lelkiismeretvizsgálatot, a biztonság kedvéért elmond egy „Most segíts meg Máriát”, majd odalép az ott álló szenthez:
–Szent Pétert keresem, hol találhatom?
–Én vagyok – válaszolta az.
–Péter? De hát hol van a kulcsod? A Mennyország kulcsa…
–Lent a pokolban.
–És az ő kulcsuk?
–Az meg nálunk.
–És mégis, így, kulcs nélkül hogyan tudtok közlekedni, hogyan tudtok embereket beengedni?
–Pofonegyszerű! Mi mindig nyitva tartunk!

A gondolatokról (III.) – meg az érzésekről

Éppen azon gondolkodtam, hogy vajon az, ahogyan a gondolatokat megtapasztaltam, általánosítható-e az érzésekre... Ha az Életről van szó, sosem lehet tudni. Akkor sem, ha tegnap biztos volt.
Szóval, csak ültem a kerti székben és nem tudtam, fölötte kellene-e legyek a most intenzíven bennem lévő érzésnek, vagy mártózzak meg benne. Ha az egyiket teszem, vajon nem bújok el a másik elől? De mivel ezt nem lehet eldönteni eldöntés nélkül, úgy döntöttem, hogy megnézem magamnak közelebbről.

Ahogy közelebb kerültem hozzá, úszni kezdtünk egymásban. Lassan belé kerültem és ő belém.

Ahogy egymásba kerültünk, lassan megszűnt köztünk minden különbség.

Ahogy megszűnt minden különbség, hirtelen megjelent mellettem, rajtam kívül, de a lehető legközelebb! Mint ami mindörökké részem.

És aznap este azt mondtam magamnak:
Ha rajtad kívül van, miért mondod, hogy "megérintett"?
Ha benned van, miért mondod, hogy "szemléled"?

A gondolatokról (II.) – költői kérdések

Most egy kis trükkel áttérek egy következő szintre. Einstein száz éve a speciális relativitáselméletről az általánosra áttérve hasonló trükkel élt. Feltételezek egy interakciót a mozgó rendszer és egy másik rendszer között.

Magyarul: mi van akkor, ha ugyanabba a felhőbe nem egy, hanem kettő, vagy –ne adj' Isten– több repülő megy bele?

A másik repülő megjelenése vajon arra készteti-e az első pilótáját, hogy a felhőt a másik produktumának tekintse?

Mennyiben befolyásolja a kondenzcsík észrevétele a felhő létezését?

Mennyiben befolyásolja a szavak értelmezése az igazi jelentés felfogását?

Ide valami jó cím jönne






Rövid leszek: kezdek nem kiigazodni magamon.
Talán ideje volna feladni a próbálkozást, s megadni a tiszteletet annak, ami végtelen.

Twitter Delicious Facebook Digg Stumbleupon Favorites More

 
Powered by Blogger