ARCA, Misson 5

Április 27-én Brassó mellől végrehajtották a próbarepülést, egy hőlégballonnal felemelték az egész űrkócerájt 5.2 km magasságba. A tesztrepülés során a rádiós és műholdas közvetítést, az elektronikát, a kamerát tesztelték, no meg a fokozatokat szétválasztó szerkentyűt és az ejtőernyőket. Minden sikeres volt, amint annak idején mondottam, "továbbja is szojítunk".

Megtalálták Nóé bárkáját! ... c. film

Az Ararát hegységben ismét találtak valami érdekeset. Viszonylag ép fastruktúra, C14 kormeghatározás szerint pont annyi idős, amennyinek illene lennie ha az volna, aminek hiszik (4.800 év). Éppen ezért megindult a szenzáció világkörüli turnéra, de megakadt valahol: Randall Price archeológus egyik diákja egy emailben megemlíti, hogy a most kiszivárogtatott fényképek már két éve Dr. Price kezében jártak és nagy átverés az egész. Kurd munkások plántálták a Fekete-tenger-partján talált faanyagot a hegyek közé, még az kamion is ismert, mely felvitte oda a gerendákat.

UI: a kamionon még nem végeztek C14-es kormeghatározást, úgyhogy még az is megtörténhet, hogy az is 4.800 éves...

Boobquake, egy tudományos kísérlet

Nemrég a teheráni pénteki ima vezetője azt állította, hogy sok nő nem öltözködik szerényen, ezzel sok férfit és fiatalt elcsábítanak és ez okozza a földrengéseket. Namármost én tanultam még fiatalabb koromban, hogy a földrengéseknek inkább a földkéregben felgyülemlett feszültség felszabadulásához van inkább köze, de akik velem együtt csupán ezt mondták volna, örökre helyet foglalhattak volna az "unalmas tudomány" egyáltalán nem figyelemreméltó piedesztálján (amit valahol egy eldugott könyvtár sarkában lehet fellelni). Jen McCreight, egy fiatal blogger viszont felvette a kesztyűt, és egyedülálló ötlettel jött elő: végezzünk egy kísérletet, amelyben jó sok nő vesz részt, lehetőleg mélyebb dekoltázzsal, és figyeljük meg, az eset tényleg megnöveli-e a földrengések gyakoriságát és intenzitását!

Az esemény nagy publicitást kapott, felkapta minden nagyobb amerikai tévéállomás és internetes sajtóorgánum, és április 26.-ra össze is gyűlt 200.000 résztvevő.

Mára a tudományos eredmény is meglett: a USGS szerint április 26-án összesen 47 földrengés volt, ami szépen belefér abba a kvótába, ami akármikor megtörténik. Ergo: semmi statisztikailag kimutatható összefüggés nem létezik "szerénytelenül" öltözködő nők (és mielőtt valakire is követ dobnánk, ez a kifejezés egy olyan kontextusban hangzott el, ahol a csukló és boka szabadon hagyása már annak számít...) és a földrengések gyakorisága között!


Agora

Jujj, ez a film nagyon tetszett. Már hónapok óta vadászok rá, de valahogy nem akart összejönni. Alexandriai Hypatia életéről szól, aki az első filozófus nő volt, matematikus, csillagász, és valószínüleg az alexandriai könyvtár utolsó könyvtárosa. Rengetegen keresték meg, hogy hallgathassák a tanításait és ígéretes jövő állt előtte. Viszont hamarosan egy keresztény banda áldozatává vált, akik kivégezték, mert "idejét teljes mértékben mágiára, asztrolábokra és különféle hangszerekre áldozta és sátáni ármánnyal sokakat megvezetett..." (Ióannész, Nikiu püspöke).


"Well, not to have a centre... just breaks my heart"

Oh yeah

Hihetetlen, egy Heidegger-esszé mennyire le tudja szívni az ember agyát. Na de megvan, és végre sikerült valami tévét nézni, hát fenomenális dolgokat lehet találni! Hát, erre most szükségem volt, fasza egy szám!

Ketyeg, ketyeg...

A nap idézete Heideggertől, ami miatt le kellett szigeteljem az elektromos csatlakozókat az egész szobában, nehogy szikrát produkáljanak:

“The formally existential totality of Dasein’s ontological structural whole must therefore be grasped in the following structure: the Being of Dasein means ahead-of-itself-Being-already-in-(the-world) as Being alongside (entities encountered within-the-world). This Being fills in the signification of the term “care” [Sorge], which is used in a purely ontologico-existential manner.”

Így még nem jártam...

Parker és Stone a Zenről

Hogy ellensúlyozzam Parker és Stone sztereotipizálását, mint mindennek, főleg minden emberinek az ellensége (amint South Park kritikusok mondhatnák), berakok ide egy rajzfilmet, amelyet Alan Watts hangjával a háttérben készítettek:) 6:53-kor kezdődik az igazán érdekes rész.

Szivatás mesterfokon

Amikor egy hete láttam a SP 200. epizódját, azt hittem, hogy ennél laposabb és jelentéktelenebb nem is lehetne. Honnan is tudhattam volna, hogy egy hét alatt olyan fordulatot tudnak produkálni, amire senki, de senki nem számított?

De kezdjem az elején.

Első felvonás:

Megjelenik a SP 200. epizódja. Mivel a szerzők minden addigi 200 (igen, kettőszáz) részben valakivel kapcsolatba botrányba keveredtek, ezennel úgy döntöttek, hogy összegyűjtenek mindenkit, akit valaha is megsértettek, egyetlen epizódba.
Természetesen, a legkényesebb személy, akit sértés érhet, az *******, akit egyáltalán nem szabad ábrázolni, pár éve egy dán karikaturista meg is járta, azóta volt rá példa, hogy meg akarták őt ölni emiatt ******* hű követői.
Az esetből tanulva a szerzők semmiképpen sem akarták ********et ábrázolni, ezért előbb egy kamion belsejébe rejtették, majd pedig egy macikosztümbe, hogy senki se láthassa.

Második felvonás:

Amint várható volt, nem maradt el a megbotránkozás és a fenyegetés sem, annak ellenére, hogy *******et nem mutatták meg. Elég volt csupán az, hogy "tudták", hogy ******* ott lapul a kamionban, vagy ott rejtőzik a macikosztümben. Tehát nem az a probléma, hogy látható, hanem az, hogy tudható. 
Érdekes, de eddig unalmas.

Harmadik felvonás (vigyázat, spoiler következik):

Két percre a SP 201 megkezdése után bekövetkezik a sorozat legzseniálisabb jelenete, amely bebizonyítja, hogy nem kell senkit sem megsérteni ahhoz, hogy megsértődjenek, elég az, hogy az illetők azt hiszik, hogy meg vannak sértve, máris jogosnak fogják érezni a sértődöttséget. Immár nem is az a probléma, hogy látható, nem is az, hogy tudható, hanem az, hogy "azt hittük...". A CNN még nem tudja (a dolgok jelenlegi állása szerint), de kiváncsi vagyok, mikor esik le nekik is.
A sértődés oka: "azt hittük, hogy...".
Nem is az, hogy "az a helyzet, hogy", s még csak nem is az, hogy "úgy látszik, hogy".

A szivatások királya, amikor a forgatókönyvíró nem azzal szivat, hogy szivat, hanem egyszerűen engedi a dolgokat a maguk természetes kerékvágásában haladni, mindenféle erkölcsi szabálysértés nélkül, engedve, hogy előbújjon az emberekből az a dolog, amelyet másokra próbálnak kivetíteni, majd egy váratlan pillanatban leleplezi a valóságot, mintegy tükröt tartva elénk. És akkor már nincs merre meneküljünk, mert akármerre lépünk, azzal csak egyre nagyobb hülyét csinálunk magunkból.

Komolyan, ennél nagyobb szivatást ritkán látok. Sakk-matt!

No de, hogy a SP legzseniálisabb jelenetét továbbra én se takarjam el (és igen, spoiler):

...

Sol

A legszebb, ami momentán fellelhető...

Amazeballs!!!

Show's over

Dunkirk Reloaded

Lassan már ideje volt egy "good old fashion" mentőakciónak.
Az ilyesmi mélyen gyökeret vert a brit kultúrában, jó dolog feleveníteni, főleg, ha még segít is.
Hetven éve civil hajók segítettek kimenteni 300.000 katonát Dunqerque-ből, most hadihajók mennek civilekért. Kb 150.000 brit rekedt kint, szóval van mit tenni bőven.
Update, 21.04.: 
Kiderült, hogy négy üres buszra többen férnek fel mint egy katonákkal megpakolt hadihajóra.
Rájöttek, hogy a hajók olyan nagyok, hogy Calais nem tudja fogadni őket, kisebb csónakokkal szállítani az utasokat a távolabb horgonyzó hajóra meg túl macerás lenne...

72 órás előrejelzés

Beígért sorozat #8: És mégegyszer az Ubunturól, utoljára


Előző cikkemet továbbfejlesztve született meg ez, lassan a gondolataim is rendeződtek. Sajnos, mivel azidőtájt nagyon időszűkével küszködtem, nem tudtam kommenteket követni, egy pár kommentet előregyártottam, s beszúrtam a cikk végére, hátha valakinek használ... Nem mindenkinek jött be a megoldás, de szerintem totál crazy volt:)) No meg szimbólum szimbólum hátán, másodlagos jelentések áttétes értelmezésbe csomagolva és cifra piros utalással átkötve pántlika gyanánt... Come on!
Refrén: Előző cikkemben tettem fel a kérdést, hogy mi történne, ha a Kapcsolatot, mint alapvető elemet beépítenénk mondjuk a politikai, etikai felfogásunkba. Ezen azóta is sokat gondolkoztam. Észrevettem, hogy ennek így több oldala van, mint előre sejtettem. Ugyanis ahol Kapcsolatról beszélünk, ott az egyén már nem mint statikus létező jelenik meg, mert minden kapcsolat változtat. Ennélfogva figyelembe kell venni azt, hogy milyen változási, fejlődési potenciál rejlik valakiben, amit egy kapcsolat előhoz, vagy éppen bezár. Ekkor vetődött fel a javaslat, hogy az emberi méltóság eléggé individualista definiciója ebben a kontextusban úgy értendő: Tisztelni Való Potenciál.
1. A méltóság szótári meghatározása az, hogy „az a tulajdonság, mely tisztelendővé tesz”. Ez kissé pongyola megfogalmazás, de íme egy precízebb, a Magyar Alkotmánybíróság megfogalmazásában:
„Az emberi méltósághoz való jog azt jelenti, hogy van az egyén autonómiájának, önrendelkezésének egy olyan mindenki más rendelkezése alól kivont magja, amelynél fogva az ember alany marad és nem válik eszközzé vagy tárggyá.” (AB64/1991-es határozat)
E meghatározás hűen követi a Kant-i filozófiát: „Cselekedj úgy, hogy az emberiséget mind saját személyedben, mind mindenki más személyében mindig célnak is, sohasem pusztán eszköznek tekintsd.
2. Ez így nagyon szép és ígéretes, de valahogy nem vagyok vele megelégedve. Nem azért, mert kötekedhetnékem van Kanntal, azzal nem érnék semmit, ő már nem él, halottakkal vitatkozni meg az állítólagos médiumok kiváltsága, olyant meg itt a blogon nem teszünk. Magával az egész individualista gondolkodással van problémám, amint már kifejtettem, amely ráüti bélyegét az egész társadalomra. Olyan, mint egy billog, amit az ökrökre szokás sütni. Mert annak alapján fogadunk el definiciókat, elméleteket és cselekedeteket. Jelen esetben történetesen a kategorikus imperatívuszt, mert hát Hozsanna Johann Georg fiának...
A konkrét gondom tehát az, hogy semmi utalást nem tesz arra, hogy az ember egy dinamikus lény, csupán arra utal, hogy az ember dönthet „hát én immár kit válasszak, virágom, virágom” módra. Döntéseket viszont egy számítógép is meg tud hozni. Ja, hallom ott a hátulsó sorból, hogy az nem élő... Fair. Akkor meg vegyük az intelligensebb állatokat, bonobo, csimpánz, delfin. Egyes majmok háromszáz szavas szókészlettel alapvető kommunikációra taníthatóak, a csimpánzon már észrevették, hogy elég gyors problémamegoldó képességgel rendelkezik és amennyiben valamit egyedül nem tud elvégezni, hív segítséget és igazságosan megosztja vele a prédát. Egyes majmok az általuk használt nyelvezetben ragokat is használnak a jelentés módosítására és az embert figyelmeztetni tudják konkrét veszélyre. Mindezzel egy négy-öt éves gyerek értelmi szintjéről tesznek bizonyságot. A delfinekről meg csak annyit, hogy valszeg a bolygó második legintelligensebb faja (egyesek szerint nem), önálló nyelvvel és személyiséggel rendelkeznek, mégis delfináriumba zárjuk és mutogatjuk, mint rabszolgákat. „Nem lehet ilyent, kérem”, hallom ott a második sorban, „mindjárt az állatoknak is emberi jogokat és méltóságot kell adni! Ők automatice döntenek, biológiai programáltság az egész.” Ja tényleg? Akkor az emberi döntés meg mire, kérdem én? „Hát, az állatoknak nincs lelkük, nekünk van.” Egyes, leülhet, valami értelmes érvet kérnék! Mindenesetre ennyit  arról, hogy „döntés, autonómia meg önrendelkezés”. Mintha nem mi döntenénk arról, hogy ilyen vagy olyan ürüggyel kinek ismerjük el ezt a jogát... Ha mindenképpen a szabad döntésre építjük a méltóság meghatározását, akkor ezt ki kell terjesztenünk. Bolond ötlet? Lehet, egyelőre így hagyom.
(Refrén)
3. A potenciál azoknak a lehetőségeknek halmazát jelenti, amelyek valamiben vagy valakiben léteznek. Azokban az esetekben, amikor az emberi méltóság sérüléséről beszélünk fogalmazhatunk úgy is, hogy a személyben rejlő lehetőségek korlátozva lettek. Vagyis nem tisztelték a potenciált. Önkényesen korlátozták. Valaki nem válhatott azzá, aki lehetne, mert egy másik személy őt statikus lényként kezelte, akinek csupán képességei vannak, de fejlődési lehetősége nincs. Amennyiben viszont egy embert csupán a meglévő képességekre redukálunk, nagyon is fennáll a veszélye annak, hogy őt eszközként kezeljük. Egy eszköz nem tudja meghaladni önmagát, még akkor sem ha időközben rájövünk, hogy például a csavarhúzóval szöget is lehet beverni. Ettől a csavarhúzó nem lett egy fokkal sem több.
Amikor viszont emberi méltóság tiszteletéről beszélünk, akkor az embert mint dinamikus lényt kezeljük. Vannak álmai, képességei és identitása, de mindez nem egy rögzített valóság, hanem állandó változás folyamatában van. Az élet változás, ezért az egyénben rejlő potenciál elismerése és tisztelete annak felismerése, hogy a személy egy növekedésben lévő lény. Ez pedig nem más, mint magának az életnek elismerése és tisztelete.
4. Az egyén növekedése mindig csak valamivel kapcsolatban történhet. Semmi és senki nem tudja önmagát önmagától meghaladni. Ezért az emberi méltóságnak individualista definiciója kudarcra van ítélve, sőt, mi több, ha még nem is lenne, akkor meg visszaélésekhez vezethet.
Ui:
Mivel az elkövetkező napokban sok időm nem lesz a kommentekre reflektálni, gondoltam előre legyártok pár választ néhány előrelátható kérdésre. Legyen ez amolyan FAQ. (Ennyivel is könnyebb lessz a dolgom, majd ha aktívan is belekapcsolódok a folyamatba)

bonne 2010.02.02 16:32:56
@xyz: „de hát Kant szerint az ember társas lény...”
Csak részben, igazából „társtalan társas lény”. Kényszerpályás csatlakozású individuum. Szingularitás, melyen erőszakot követtek el.

bonne 2010.02.02 16:35:12
@zyx: „Talán azt akarod mondani, hogy az állatok is emberek? Mindez olyan zavaros! Ugyanolyan emberi méltóságuk volna, mint nekünk?”
Nem, kedves, az állatok továbbra is állatok. A csimpánz csimpánz, a delfin delfin marad. Ha a méltóságot a döntési képességtől tennénk függővé, akkor igen. Fennállna az, amit te mondasz (hogy az állatoknak is emberi méltóságuk lenne), ha netalántán kiderülne, hogy nem egyedüliek vagyunk az intelligencia terén a bolygón, csak egy inteligenciaspekrum egyik végén (ami egyre inkább valószínübb).
Ami meg a méltóságukat illeti, az a bennük rejlő potenciál függvénye. Egy székben kevesebb lehetőség rejlik, mint egy kutyában, a csimpánzban több, az emberben még több (eddig legalábbis ez a sorrend tűnik valószínünek). Ha akarod tehát, beszélhetsz a méltóság különböző fokairól, ahogyan egy előlényben rejlő lehetőségnek is különböző fokai vannak.

bonne 2010.02.02. 16:45:02
@yxz: „én eddig azt hittem, hogy csak az embernek van méltósága, de zxy-nak azt mondtad, hogy a lovamnak is... ebbe belegondolni is rossz! Épp most akartam szalámit tölteni belőle, talán még kóstolót is küldtem volna...”
Ha szó szerint nem is említettem a lovad, észrevételed jogos, kedves yxz. Bizonyos méltósággal minden élőlény rendelkezik, nekünk megadatott az, hogy ezen filózni tudjunk. Amit mondani akartam, az az, hogy az Életben rejlő potenciál tisztelete felelősségteljesebb magatartásra hív meg minket. Amúgy meg az Avatarban láthatsz példát olyan állatölésre (étkezési célból), amely tiszteli az állat méltóságát. Biztos láttad. Már nem azért mondom, mert javasolnám, vagy ilyesmi, csupán egy mérlegelendő szempont.
Üdvözlöm a kedves pacit!

Felhő




Általában minden 80. másodpercben elrepül egy repülőgép a parkunk fölött, útban a Heathrow reptérre. Tegnap reggel óta csend van, reméljük, azért nem fog május végéig tartani. Tervezhetünk akármit, lehet akármilyen nagy eszünk, ha a Természet valamit a fejébe vesz, véghezviszi.


Van szép naplementés fotó is.

Beígért sorozat #7: Az Ubuntu filozófiája


Néhány lehúzó vélemény érte ezt a cikket, viszont nálam egy fontos lépést jelentett, egyre inkább kezdett letisztázódni egy konkrét etikai irányzat, amellyel szivesen foglalkoznék. Gondolkozni kezdtem azon, hogy milyen összefüggés van individualista és kommunitariánus filozófiák között. Persze a "nagyok" ezzel már régóta foglalkoznak, csak hát nagy szó volt, hogy végre kezdek kapisgálni valamit, annyira, hogy jobban érdekelni kezdjen a dolog. Ez is olyan, mint amikor itthon vacsorát készítek, és mivel nem vagyok szakács, a többieken kisérletezek, hogy következőkor mit érdemes készíteni és hogyan.

Van egy frappáns és többnyire lefordíthatatlan kifejezés, amit mi magyarok oly találóan tudunk használni annak a kifejezésére, hogy egy bizonyos axiómarendszerből lehetetlenség tetszőleges eredményre jutni. Úgy hangzik, hogy „fából vaskarika” (egyesek tanult kollégáink közül elmosolyodnak, hogy ezt „Gödel nemteljességi tétele” néven ismerik). Tökéletesen leírja azokat a helyzeteket, amikor valami el szeretnénk érni, vagy egy válaszra rátalálni, de már az első lépés más irányba visz minket. Vagy pedig meghatározhatatlan, hogy merre visz. Most konkrétan arról a kihívásról beszélek, amellyel akkor találjuk szembe magunkat, ha individualista filozófiából szeretnénk olyan etikát, vallást, politikai elképzelést kidolgozni, mely végcélja emberek harmonikus együttélése.


„Egyedül voltál, amikor megszülettél, egyedül leszel, amikor meghalsz!”
Az ember, mint sziget csak nagy logikai tótágasok árán határozható meg mint egy társadalom, család vagy közösség tagja. Ugyanis etikai szinten meg kell akkor magyarázni, hogy mi motiválja a Személyt, aki ebben a felfogásban a társadalom alapvető „atomja”, hogy kapcsolatba lépjen másokkal és ezekben a kapcsolatokban mint jótékony, építő elem lehessen jelen, és ha a motiváció jelen is van, egyáltalán hogyan is lehetséges mindez. Politikai elméletek szintjén meg kell magyarázni azt, hogy mi hozta össze a különálló embereket társadalmi struktúrákba – innen erednek a kezdeti szociális kontraktus elméletek – majd azt, hogy hogyan lesz értelmezhető a társadalom, mint Egyének összege. A vallás szintjén pedig az a kihívás, hogy hogyan fog ez az Egyén beleilleszkedni egy felsőbb tervbe, hogyan éri majd el magasabb rendeltetését.
Mindháromra ékes magyarsággal kijelenthető: fából vaskarika!
Ugyanis Egyének halmazából sosem lesz közösség, társadalom. Egy közösség vagy társadalom mindig több, mint részeinek összege. Egy házasság sem csupán egy nő + egy férfi, mert akkor minden ilyen felállásban házasságról kellene beszéljünk, márpedig nem tesszük. Egy gyerek sem születik úgy, hogy az apja és az anyja matematikailag összeadódnak, majd ez az összeg lesz a gyerek. Ha ez így lenne, akkor eddig már mind kipusztultunk volna. Hadd emlegessem fel a termodinamika második törvényét: egy (zárt) rendszeren belül az entrópia, a rendezetlenség az idő haladtával egyenes arányban növekszik, és ez minden rendszerre érvényes, még az emberre is. Ha az ember zárt rendszer volna, akkor lehetetlen lenne a növekedése, lehetetlen lenne a fejlődése és a másokkal való kapcsolata is. Az embert lehetetlen szigetként meghatározni, sosem volt és sosem lesz az. Tegyünk egy kísérletet gondolatban, hogy ezt továbbgondoljuk.
Ha az embert nem különálló Egyénként határozzuk meg, hanem inkább kapcsolatain keresztül, akkor az afrikai eredetű filozófia, az Ubuntu útjára lépünk. Az „Ubuntu” szó szerint azt jelenti, hogy „az vagyok, akinek kapcsolataim meghatároznak”, vagy „Aki vagyok, mások által lettem”. Ez minden, csak nem egy individualista felfogás. Az embert nem egy szigetszerű Egyénként, hanem egy kiterjedt kapcsolatrendszer részeként határozza meg, ami nélkül, önmagában nem értelmezhető. Ahogyan az a kérdés sem, hogy hogyan kapcsolódik az Egyén a többiekhez, mert Egyén – kapcsolódás nélkül – nem létezhet. Az embert már a teremtéskor egy kép, egy reláció határozza meg, „teremtsünk embert saját képünkre és hasonlatosságunkra” – és Isten sem individuumként határozza meg magát.
A gyerek, amikor kifejlődik anyja méhében, szimbiózisban van vele. Nem képez zárt rendszert, ez teszi lehetővé, hogy kialakulhasson. Élete további szakaszaiban fokozatosan fogja őt meghatározni minden, amivel kapcsolatba kerül. Minden kapcsolat visszavonhatatlan nyomot hagy benne, mindenki, akivel élete során találkozik élete részévé válik, benne fognak élni.
Itten már nem kell azzal kínlódnunk, amit individualista filozófiáink kihívásként értelmeznek, mert már nem az Egyénnel foglalkozunk, mint a kapcsolatok, közösség és társadalom alapeleme, hanem ez az alapvető elem, ez az atom maga a Kapcsolat. Ennél kevesebb nem értelmezhető – matematikai kifejezéssel élve – a Homo Sapiens Sapiens halmazon. Annak a kérdésnek, hogy hogyan létezhet kapcsolat kapcsolódó felek nélkül csak akkor volna értelme, ha léteznének zárt rendszerek. Olyan rendszerekről viszont definició szerint nem tudhatunk, mert ha tudnánk, már nem volnának zártak. Egymásról viszont tudunk...
Az, hogy mindez milyen következményekkel jár etikai felfogásunkra, politikai elméleteinkre és vallási életünkre, azt mindenkinek a szabad belátására bízom.
Csak még annyit teszek hozá, hogy sosem végződtünk, végződünk vagy fogunk végződni a saját bőrünk felületénél;)

Beígért sorozat #6: A 3K cikk


"A Kereső, a Keresés - egy Keresztmetszet" egy elég szívós cikk volt. Kísérletet tettem ugyanis arra, hogy intellektuális- , érzelmi- és spirituális útunkról egy első szám egyes személybeli leírást tegyek. Szakkörökben ezt fenomenológiának nevezik, és nagyságrendekkel több benne a felismerhetetlen szó és kifejezés, mint e cikkben. Ez számomra egyfajta "proof of concept" volt, hogy igenis lehet csupán azzal foglalkozni, ami bennünk lezaljik, anélkül, hogy cimkéket raknánk rá. Tudatában vagyok annak, hogy lehet, egyszer ezért megköveznek, de ez itten akkor is különféle spirituális hagyományok közös nevezőjének indult. Volt, aki meglátta ezt, nem is voltak illúzióim, még írás közben is vért izzadtam.
Mi ösztönzi az embereket kérdések feltevésére? Mi tesz bennünket kérdezőkké, Keresőkké? Ilyen és hasonló dolgokkal tervezek halálra untatni mindenkit a következő percek folyamán. Habár nem mindenki dolgozik kutatási központokban, ahol olyan dolgokkal foglalkoznak, mint például, hogy hogyan gyógyíthatunk rákot, van-e Higgs bozon, hány csillag van az égen, stb, kérdéseink nekünk, egyszerű embereknek is vannak. Ha gyakran nem is olyan mélyek, mint például az, hogy mi az életünk értelme, miért éppen mivelünk történnek dolgok, mi a Végső Valóság, stb, mindennapi kérdéseink Keresőkké tesznek bennünket. Van aki valaminek az értelmét kutatja, van aki párt keres, vagy azt, hogy egy adott helyzetben helyesen döntött-e, kérdéseinkkel azt az űrt próbáljuk betölteni, ami hiányzik jelenlegi tudásunkban, valami kapaszkodót, valami bizonyosat remélve az élet bizonytalanságában. Következzen tehát a Kereső és a Keresés egy keresztmetszete.

A Kontextus
Kezdjük egy nagy általános kijelentéssel: minden embernek van egy világképe, vannak nézetei, elvei amik alapján dönt és cselekszik. Amíg csak egy nézet létezik, addig bizonytalanságnak helye nincsen. Lehet valakinek az a nézete, hogy a kenyeret egyenesen helyes szelni, a másiknak meg az, hogy ferdén. Mondani szokták, hogy akinek egy karórája van, az ismeri a pontos időt, de akinek öt, az sosem biztos benne. Amíg csak egyetlen ember él egy házban, addig a fogkrém helyes préselése megdönthetetlen axióma, de amint már kettő, ott már kérdések vetődnek fel. Különbségek mutatkoznak különböző etikai rendszerek megnyilvánulásában is: ha száz fölött hajtunk az autóval és az egyik sávban előttünk ötven méterre hirtelen egy kutya tűnik fel, a másikban három, J.S. Mill azt mondaná, hogy menj abba a sávba, amelyben kevesebb kutyát fogsz elütni, Kant azt mondaná, hogy ez szívás, lehetőleg ne üss el egy kutyát sem, ha pedig elkerülhetetlen, akkor öltél, attól függetlenül, hogy csak egyet és nem hármat... Ez csak egy példa volt, nem túl fantáziadús, de kezdetnek megfelel. Jogos tehát a kérdés, hogy most miszerint döntsem el, mi a jó döntés?
Minden gondolkodási rendszer alapfeltevésekre épül. Euklidész mértanja például, ami Plátónak és Szokratésznek magasfokú intellektuális gyönyört okozott alapfeltevésként hordozza magában, hogy egy külső pontról egy egyenesre egyetlen merőleges húzható (ötödik posztulátum), a párhuzamosak nem találkoznak. Ezzel szemben a Bolyai féle geometriában több merőleges is előfordulhat, a párhuzamosak legvégül csak összefuthatnak. Ezért nevezik két személy távolságtartását plátói kapcsolatnak, amivel szemben a Bolyai geometria a megtestesült love story. Mindez csupán azért, mert más-más alapfeltevésre épültek.
A Kérdés
Már Plátónál megtalálhatjuk a kérdések kérdését: egyáltalán hogyan is kereshetünk, kutathatunk olyasvalamit, hogyan kérdezhetünk olyasmire, amiről nincs ismeretünk? Amiről van ismeretünk, azt már nem kutatjuk, hiszen már tudjuk, mi az. A klasszikus megoldás szerint elég, ha feltevéseink vannak dolgokról, kutatásunk, keresésünk során ezeket a feltevéseket teszteljük, és ha helyesnek bizonyulnak, akkor addigi sejtésünk, feltevésünk tudássá lép elő. Voilá, instant megoldás! Van egy kérdés, de ahhoz, hogy a kérdés létezhessen, előbb szükségszerű, hogy létezzen egy sejtés, egy alapfeltevés, ami még nem egészen illik bele az előítéleteink halmazába, de azért rajta vagyunk, hogy úgy legyen.
A Kérdés a látszattal ellentétben nem egy ó-jaj-de-nyitott képződmény, előítéleteink nélkül nem is létezhetne! Ez kész döbbenet! Nem jó hír azoknak, akik szeretik magukról azt hinni, hogy mernek kérdéseket feltenni, viszont jó hír azoknak, akiknek leesik a tantusz. Csak rövid példának hoznám fel, hogy az a kérdés, miszerint „Helyes-e szerdán kávézni?” alapfeltevésként magában hordozza, hogy egyrészt a dolgok vagy helyesek vagy nem, másrészt meg azt, hogy a kávézás, pontosabban a szerdán kávézás egy erkölcsi kategória, továbbá meg azt, hogy minderre valószínüleg van egy megnyugtató válasz is, ami majd megoldja az előző két alapfeltevést. Ilyenkor a probléma csupán az, hogy a Kérdés csak egy bizonyos típusú választ talál elfogadhatónak. Miért? Nem tudni. Egyelőre. Egy biztos: a válasz, amennyiben előkerül vagy valaki legyártja, meg fogja erősíteni a kérdésben rejlő alapfeltevéseket. Ha azt mondom, hogy „Igen, helyes a szerdán kávézás”, akkor ezzel elismerem, hogy a szerdai kávézás egy erkölcsi kategória és ki is jelentem, hogy milyen értékkel bír. Egyes értesülések szerint a kérdések feltevése csupán egy arra tett kísérlet, hogy igazoljuk kezdeti feltételezéseinket, előítéleteinket. Na. Kezdünk bemelegedni, de még van bőven, tehát húzzunk bele, elvtársak!
Rengeteg olyan vitát látok, amelyben egyik süket osztja az észt a másiknak. Van ilyen bőven: van-e lelke az állatnak, helyes-e a melegházasság, ha egy istenben három személy van, akkor kettőben mennyi, stb. Ezekben a vitákban minden lehetséges érv elhangzik, csak az az egyetlen felismerés nem, hogy milyen „hozott anyagból” dolgozunk. Egy ilyen előítélet, egy ilyen „plátói Forma”, amely megtestesíti számunkra az ideális „valamit” – legyen az erkölcsi döntés, geometriai forma vagy elméleti kérdés – és ami felé haladunk szüntelen egy „másik világban”, a „Formák Világában” létezik, ami természetesen csak egy csillogó kifejezés arra, hogy ott van a fejünkben, mint Előítélet, csak nyuszik vagyunk ránézni! Nem egy plátói Forma, egy Végső Igazság, ami foglalkoztat, motivál, hanem csak az a vágy, hogy az előítéleteinket igazolni tudjuk, és akkor minden jó lesz, Isten is úgy viselkedik, ahogy mi akarjuk, ád ő minden szépet és jót – csak őszinte szembenézést nem, ne adj Isten, mert akkor mi lesz?!
És ez a félelem, sőt, mondhatni pánik, teljes mértékben érthető, amint hamarosan meglátjuk.
A Kereső
A Kereső egy Homo Sapiens, legalábbis tegyük fel, hogy annak tartja magát. Mint minden embernek, neki is vannak nézetei dolgokról, mit talál elfogadhatónak, mi az, amit elutasít, mit tart érdekesnek és mi untatja. Ezekhez többnyire makacsul ragaszkodik, kivéve mondjuk akkor, amikor valami oknál fogva ez nem vezeti őt sok jóra és változtatni akar, vagy a körülmények arra kényszerítik. Jellemző rá, mint faja legtöbb egyedére, hogy anélkül, hogy észrevenné, előítéleteit próbálja igazolni minden áron, ha viszont valaki utalna rá, hogy az a bizonyos alapfeltevés nem szükségszerű és lehetne másképp is, bepánikol és átvált defenzívbe. Nem azért, mert rossz ember, nem. Csak azért, mert ember. Az élet alapfeltevései olyan mélyen gyökereznek a Keresőben, hogy minden más ezen a szemüvegen keresztül jelenik meg. Minden erre a vázra épül rá. Ha hozzápiszkálsz az alapfeltevésekhez, magához az emberhez piszkálsz hozzá, ne csodálkozz, ha agresszívan önmagát kezdi védeni. Ezért nem szabad. Viszont hasznos tud lenni:D
A mértani példával élve: változtatni az euklidészi geometrián sokat nem lehet, maximum hozzáadni új meglátásokat, de attól minden marad a régiben. Az egyedüli út „a semmiből egy más új világot” alkotni az alapfeltevések megkérdőjelezése.
A Keresés
Az első lépés tehát a alapfeltevések megkérdőjelezése. Az alapfeltevések adják az egyén identitásának magját, ezért ezek megkérdőjelezése az egyén identitásának megkérdőjelezése. Ilyen alapfeltevés lehet egy életdöntés vagy más fontos döntés helyesként értékelése, önmeghatározó feltevések, helyünk egy kapcsolatban. Kiválthatja például egy túlélt baleset, haláleset, döbbenet, szembesülés titkolt oldalunkkal.
A spirituális úton ez a tisztulás folyamatának felel meg, bánatként jelenik meg és szó szerint lecsupaszítja az egyént.
A következő lépés egy újabb alapfeltevés keresése, rendszerint ez a régiből alakul ki, mint annak tagadása, vagy annak egy új formája. Ez egy új, összefüggő és konzisztensnek megélt rendszer kialakulásához vezet, az egyén szó szerint újraépül. E rendszer elemei lesznek az emlékek, kapcsolatrendszer, világnézet. Ebben a szakaszban mindezzel együtt az illető gyökeresen átalakul.
Mivel mindez gyakorlatilag a semmiből épül fel, ebben a szakaszban, főleg a legelején az egyén nem tapasztalja meg önmagát egészként, szükségszerűen kételyekkel szembesül. Az új összefüggések keresése arra kényszeríti, hogy a világban és életében rengeteg vélt vagy valós módon összefüggő dologra találjon. Mivel a kérdések teljesen áthatják az emlékeket, a kapcsolatrendszert, a tapasztalatokat és a világnézetet, minden új összefüggés, válasz teljesen és szervesen kapcsolódik mindezekhez. Ezért ilyenkor gyakori a „véletlen egybeesések” megtapasztalása, melyeket „jelként”, „iránymutatóként” értelmez, viszont ezeknek objektív szinten nincsen semmilyen jel, vagy iránymutató jellege.
A Kereső főleg az elején távolinak tűnik, ami egyféle sokkos állapotnak is felfogható, nincs teljesen jelen a világban, nem azért, mert valahol máshol van, hanem azért, mert egyszerűen nincs Aki jelen legyen. Ne feledjük, léte alapjaiban kezdett megváltozni, újraértelmeződött az identitása. Ahogy mondják: Under Construction. Ilyen helyzetek: amikor nagy változás lép fel az egyén önazonosságában, mint például szerelem, életdöntések, veszteség-haláleset, bánat, erkölcsi kétségek. Ezért lép fel szórakozottság, valamint épül le az objektív látásmód. Egyszerűen nincs Rendszer, ami objektíve összefogná. És ez az oka, amiért mondani szoktam, hogy az ima mint az Istennel való kapcsolat keresése egyáltalán nem baj, ha együtt jár valamiféle megdöbbenéssel, megérintettséggel. Sőt! Lényeges, hogy a Kereső engedje magát megérinteni, megdöbbenni. Mindez azt jelzi, hogy bent, mélyen valami változott, valami, amihez mint előítélet ragaszkodtunk és ami köré felfogásunk és életvitelünk alakult.
Ahogy a Keresés folyamata folytatódik, kialakul egy fajta megértés, egy újfajta látásmód. Új dolgokra lesz figyelmes, amik addig elkerülték a figyelmét, régi dolgokat új fényben lát. Nem véletlenül nevezik ezt a növekedési fázist a Megvilágosodás szakaszának.
Hogy Képben legyünk
Ha pedig a Kereső teljesen őszinte akar lenni önmagához, tanulva a sok lecsupaszodásból és újraépülésből, ismereteket szerez az új kérdésekről és folyamatosan változó válaszokból, a mindig új felismerésekről és azok relativizálódásáról, megsejt valamit a megérintettség hasznáról a Keresés folyamatában, hasonló megjegyzést tehet magának a legvégén, mint ami Stanislav Lem Solarisában elhanzott: „Doki, itt nincsenek válaszok, csak választás”...

Beígért sorozat #5: Kocsmai zen(e)


Egy fáradt és fárasztó, szeptember elejei cikk, teljes mértékben magán hordozza egy mozgalmas tanév és egy még mozgalmasabb nyár  nyomait. Amint a bevezetőben is említem, egy vallással szemben sem vagyok itt politikailag korrekt, csak azért, hogy jobban látszodjon a szolgálat és a realitással való kapcsolat szerepe. Nagyon kis visszhangja volt. Megértem, uborkaszezon volt, vagyis egyeseknek állítólag. Jó sztori, ha más találta volna ki is tetszene, mert frappáns a vége:D
Rövid időre félretéve mindenféle politikai korrektségnek még a látszatát is, egy olyan történetbe kezdek, ami leginkább a vallási science-fiction határát súrolja. Ahogy a SF-ben a fizika törvényei függesztődnek fel, hogy a főhős a múltba látogathasson kezet fogni Abe Lincolnnal, úgy itten a köznapi életben jogosan alkalmazott PC szabályok (pol.korr.) függesztődnek fel, hogy nevesincs hősünk kifejezhesse az örök igazságot és ódát zenghessen az embertársakért végzett szolgálat értékéről. Senkit a szereplők közül megsérteni nem kívánok, a jelen lévő sztereotípiák nem a történet lényegét, hanem a szükséges keretet biztosítják. Posztmodern kocsmai jelenet következik:
-Négyen vannak egy kocsmában. Egy amerikai csapos, egy részeges ír katolikus, egy agitáló Jehova tanúja, meg egy bölcs japán zen mester.
-Igazán idilli kép, mégis mit csinálnak azok négyen?
-Hát a csapos végzi a dolgát, az ír már épp eleget ivott, de még inni akar és főleg itatni, a jehovista szokás szerint téríteni, a zen mester meg, amint egy zen mestertől elvárnánk, idétlenkedik és összefüggéstelenül beszél.
-Itt mi a kérdés?
-Melyikük a boddhiszattva?
-A mi?
-Boddhiszattva az a bölcs, és megvilágosodást elért személy, aki a keleti hit szerint addig reinkarnálódik, amíg mindenki meg nem világosodik, és csak azután hagyja itt a világot.
-Áh, érzem, hogy ez becsapós kérdés. Ebben az esetben a részeges ír katolikusra tippelek. Addig nem nyugszik, amíg mindenkit le nem itat.
-Nem éppen. Várakozása illuzórikus, van legalább egy személy, aki soha egy korty alkoholt le nem nyel. Az ír elvárása nem kötődik a valósághoz.
-Akkor hát a jehovista. Hogy miért? Azért, mert ő addig nem nyugszik, amíg a másik kettőt meg nem térítette.
- Az sem lehet. A zen mester nem lesz meghatódva az érvektől, tehát az egész hozzaállás a valóság téves felmérésén alapul. Más tipp?
-Akkor csakis a zen mester lehet a boddhiszattva, mert addig nem nyugszik, amíg megvilágosodást nem adományoz a két ivócimborának.
-Ha tényleg ez a célja, sajnos ő sem lehet. Mivel a jehovista túl csökönyös, nem látja a valóságot a rengeteg szentírási idézettől, az ír meg a sok italtól.
-Na ne mondd! Akkor kizárásos alapon...
-Igen, a csapos.
-De miért?
-Mert addig nem tér nyugovóra, amíg azok hárman haza nem mennek. Ugyanakkor tudja, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, mert hamarosan záróra:)

Beígért sorozat #4: Tisztelgés Douglas Adams előtt, Ponyvaregény stílusban


Tavaly, július elején sikerült ezt a cikket produkálnom, röviddel azután, hogy elolvastam Douglas Adamstól a "Kétség Lazacát" és megnéztem három Tarantino filmet (ugyanazt háromszor)... Meg kell mondanom, egyike volt azoknak a cikkeknek, amelyeket a legjobban élveztem megírni, és ma is szívesen olvasom át újra. Ja, én, marha! Hát azért van itt a sorozatban! A lényeg az, hogy Adamstól egy nagyon lényeges dolgot tanultam meg: lehet jó az ember szent szövegek hangoztatása nélkül is. Ha élne, ezért küldenék neki egy képeslapot. Mivel nem él, marad a törülközős húzás...
IV. Előszó
Amikor még gyerek voltam, emlékszem, hogy ujjal mutogattak az ateistákra, hitetlennek lenni olyan volt az emberek szemében, mint leprával élni, talán ez érthető is a kommunista elnyomás miatt – a vallást nemigen támogatták. Későbbi években írók, tanárok személyében találkoztam a "hitetlenebb" réteggel és kezdtem velük párbeszédet, észrevettem, hogy sokan még keresztény szemszögből nézve is erkölcsösebb, boldogabb és tartalmasabb életet élnek, mint aki a hívőnek tartja magát. Amit láttam, az volt, hogy eddigi felosztásunk megtévesztő: talán sokkal lényegesebb az, hogy valaki hogyan él és hogyan viszonyul az élethez, mint az, hogy a "hit" melyik oldalán áll. Érdemes tehát ebben és sok más esetben beforgatni kilencven fokkal a világnézetünket, hogy régi földrajztanáromat idézzem, „megnézni profilból”.

I. A prédikátor
Két fajta ateistát ismerek azok közül, akik „megrögzöttnek” mondják magukat. Mindkettőnek megvannak a maguk megfelelői a hithű klubban. Az egyik fajta erősen fundamentalista, majdhogynem fanatikus, lehúzott hanggal talán azt is hihetnénk, egyike a párban vándorló, feltüzelt hittérítőknek (ugyanakkor e hasonlóságot nincs más kerek e világon, aki ennyire tagadná, mint ő). Minden alkalmat megragad a különféle vallásokban jelenlévő irracionális elemek tárgyalására, majd kifejti, mennyire kár, hogy nem kertész, ugyanis rögvest nekiállna gyomlálni. Nagy fájdalma, hogy ha így haladunk tovább, a véletlen szerencse ismét diadalmaskodni fog a józan ész fölött. Szinkronhangja a vándorprédikátor, aki akkor is lenyomja torkodon a Bibliát, ha már épp vacsoráztál, zokon veszi, ha nem csattansz ki az örömtől, ahányszor fejből idéz. Minden alkalmat megragad a különféle ideológiákban jelenlévő túlzott logika tárgyalására és kidobására (majd természetesen kifejti: milyen kár, hogy nem kertész, ugyanis rögvest nekiállna gyomlálni).

II. Prédikátor derékszögben
A másik fajta "megrögzött" ateista legfőbb gondja nem az, hogy hirdesse a melléknevet. Kialakított önmagában egy hozzaállást a világhoz, amelyben megvan az ő helye – nem egy utolsó porszem, de nem is szenved messiáskomplexusban. Az esetek többségében nyitott személy, aki mer elidőzni dolgoknál, engedni, hogy azok hassanak rá, mer megdöbbenni, mert úgy gondolja: Isten léte ha erőst bizonytalan is, de az élet, meg amit az élet adhat az jelen van itt és most – akkor már miért ne lehetne leülni egy fa árnyékában, ízlelgetni a jó bort, örülni egy jó társaságnak? Alkalomadtán, ha kérdezik, kifejtik véleményüket vallásról, Istenről, manókról meg sárkányokról, mindenféle harci érdek nélkül.

Ilyen például Douglas Adams. Megrögzött istentagadó (ő mondja), jelenleg hite szerint por halmazállapotban lézeng valahol, emlékére azonban illik még ma is meglengetni egy törülközőt, legalább évente egyszer. Már akkor feltűnt nekem, hogy egy mély lelki életet élő ember műveit olvasom, amikor a Galaxis Utikalauz trilógia (négy kötetben) Uralkodóját bemutatta. Addig csak nevettem rajta, azóta meg bámulom. Nemrég kezdtem olvasni porladás-utáni könyvét, a Kétség Lazacát, melyben az élet kisebb-nagyobb dolgait boncolgatja. Van egy írás, amely különösen is megragadta a figyelmem: „Van-e mesterséges Isten?” Ebben, habár kitart azon véleménye mellett, hogy nincs valódi isten, mindenképp óv mindenkit attól, hogy „kiöntse a gyereket a fürdővízzel együtt”, vagyis hogy csupán az iránti buzgóságból, hogy megszabaduljunk egy „irracionális hittől”, egy magyarázattól, kidobjunk mindent, amire ez a magyarázat vonatkozik. Olyan külső-belső folyamatokról van szó, amelyek mindennap jelen vannak, ugyanis attól függetlenül, hogy a magyarázat amit adunk rájuk egyben pontos leírás is vagy sem, ezek léteznek és megéri foglalkozni velük. És íme, szavai egybecsengenek egy jezsuita barátom szavaival, aki életem egy kritikus szakaszában (szeretem azt hinni, hogy valamilyen szempontból mindegyik az volt) felhívta a figyelmem arra, hogy ne ijedjek meg, ha ugyanazokra a dolgokra, amik mindig is bennem voltak, ma más magyarázatot találok, mint tegnap: ne a magyarázatra figyeljek, hanem arra, ami történik. A magyarázat csak egy címke. Valami ilyesmit értek ki Douglas Adams szavaiból is. Ez egy kilencven fokos elforgatása a skálának amivel felnőttem és a hit/hitetlenség törésvonal mentén magyarázta az emberek viszonyulását a világhoz.

III. Evangélium Tarantino szerint
Kedvenc jelenetem a Ponyvaregényből, amikor Junes Winnfield (Samuel L. Jackson) és Vincent Vega (John Travolta) egy étteremben ülnek és épp azt az esetet tárgyalják, amikor valami titokzatos módon a Junes felé kilőtt golyók mintha kikerülték volna őt. Junes ezt isteni közbeavatkozásnak tartja, Vince meg óriási baromságnak. Junes erre azt mondja: „Figyelj, lehet, hogy az ahogyan látom, ahogyan magyarázom marhaság, lehet, hogy nem is Isten jött le személyesen, hogy eltérítse a golyókat. De mindettől eltekintve egy dolog biztos: Isten megérintett engem abban a pillanatban. Hogy csoda, vagy illúzió által, nem lényeges, csak az, hogy most már tudom: így nem élhetek tovább, változnom kell.”

V. Utószó
Előző bejegyzésem után, melyben az imádás kérdését boncolgattam, egy pár kommentelő rásegített, hogy úgy fejezzem ki magam, ahogy igazából szeretném – ez a párbeszéd csodája. Az eredmény egy pár olyan mondat lett, amelyek közül egyet ide is leírok, ugyanis ott sikerült beforgatni a kérdést kilencven fokban, túllépni a magyarázatokon és a lényegre figyelni:

„Az imádás: […] minden forog körülötted, de te bemész a legmélyebbre, a vihar közepébe, ahol, és csakis ott, magával ragadhat a Csend, mint egy nagy ujj, mely megállít, megdöbbent...”

Kellemes forgatást mindenkinek! 

Beígért sorozat #3: Még imádni sem tudtok


 "Nem mind arany, ami fénylik." Ezt tanultam meg közvetlenül a cikk írása előtt. Mindenféle agyalástól függetlenül engedni, hogy megdöbbentsenek dolgok, ezt meg a cikket követő párbeszéd közben tanultam. Ugyanakkor meg kell említenem, mennyire meglepett, hogy az első bekezdés ellenére a cikket legtöbben szatíraként értelmezték. Nem az. Érdekes, amikor szatírát írok április elsején, mindenki komolyan veszi. Amikor halálkomolyan beszélek, június végén, azt hiszik viccelek. Úgy néz ki, viszonyulásunk sokkal töbet mond rólunk, mint arról, amivel épp szembesültünk...
 Hosszas töprengés után arra az elhatározásra jutottam, hogy a bálványimádás ügyét, amennyiben tudom és lehet, előmozdítom és teljes vállszélességgel melléállok. Igyekeztem valamennyire körüljárni magamban a témát, hátha találok valami kiutat ebből a helyzetből, de nem nagyon találtam. Sajnálattal jelentem tehát be azt, hogy én is csak gazdagítani fogom e szentségtörők és istentelenek táborát, és örömmel azt, hogy nem marad ki senki. 
Mert mi a különbség a tisztelet és az imádat között? Nem a „textbook” válaszra vagyok kíváncsi, mert a helyzet komolyságára való tekintettel arra aztán magasról. Bizonyára megvan a meghatározás, amit aztán lehet ízlelgetni, csombolygatni, lenyelni meg visszaadni az anyaföld ölébe, de ami papíron fekete-fehéren megjeleníthető és élesen elválasztható, az az életben nem nagyon úgy működik. A határok sokkal elmosódottabbak. Tiszteletnek, vagy imádatnak számít-e az, amikor letérdelünk egy szent szobra előtt, vagy ha nem is térdelünk, de pár szóval megtiszteljük? Van akinél csak tisztelet, de van aki még a kisjézuskát is arra kéri, járjon közben a szentantalnál... Vagy minek számít az, amikor vallásos áhítattal nézem a Star Treket (főképp a DS9-et, „szilárdabb” eledel), figyelek arra, hogy mit mondanak ősrégi legendák szerint a Próféták az ő Mennyei Templomukból, ahonnan kiűzték a Pah Démonokat, bezárva őket a Tűzbarlangokba? Minek számít az, amikor alkoholista rokonom könnyes szemekkel a falra néz, ahol a feszület mellett ott van egy Mária-kép, mert ő ebben a kettőben bízik és akkor mindig minden úgy lesz, ahogy ő akarja, mindig igaza lesz? Ki vagyok én, hogy elvegyem ezt tőle? Istenképünk nem ugyanilyen falra akasztott képek, nyakban viselt amulettek, csodásérmek, szobrocskák és még mittudoménmik halmaza, csak épp nemes egyszerűséggel elhagytuk a fizikai formát? 
Régebb szerettem volna azt hinni, hogy van minderre egy frappáns megoldásom. Azt mondtam magamnak megnyugtatásképp, hogy szemem előtt tartom: az istenkép még nem Isten. Még egy kedvenc kis egypercesem is volt minderre, amit kereken három éve komponáltam össze betűkből, és el is hittem, hisz olyan kis frappáns szóváltás volt:
–Csak egyre kérlek, imádd Istent és ne bálványozd!
–De hogyan lehet Istent bálványozni? Nem az a bálvány, ami Isten alatt van?
–De igen. Isten alatt van és te kinevezed Istennek.
Emlékszem, rendesen belevigyorogtam a világba, hogy én már garantáltan nem leszek bálványimdó, haladok az igazhit felé és az jaj de jó lesz! Ragyogás, hozsanna és mennyei koktélpartik. 
Csak azt számoltam el, hogy még azt sem tudom, mi az imádat, mert ha érzelmi rajongás, akkor sok minden egyéb az, ha akarat kérdése, egy döntés, akkor mitől speciális ez a döntés? És ne mondja nekem senki, hogy azért, mert Istenre irányul, mert arra csak azt tudom kérdezni: melyikre? (melyik bálványra?) 
Kezd az a gyanúm lenni, hogy az ú.n. imádás során a bálvány kikerülhetetlen, ha csupán egy mentális konstrukció is. Feltéve, ha épp le nem megyünk nemcselekvőbe... Talán csak akkor „imádunk” ha nem tudunk róla? Egyébként meg nem tudom, amíg cselekvőek vagyunk, hogyan valósítható meg. Ahogy azt sem tudom, hogyan lehetne egyáltalán elítélni akárkinek a vallásos áhítatát (ahogy egyetlen érzését is) abból kiindulva, hogy az szerintünk nem valami megfelelőre irányul.  
Tekinthetjük a vallásos áhítat jelenlétét önmagában jónak, követendőnek, céltól függetlenül?

A nap képe

Ha a döbbenetet képbe lehetne önteni, ez állna ahhoz a legközelebb...
Forrás: bbc.co.uk

Beígért sorozat #2: Április elsejei őrület


Tavaly április elsején űztem az eszem az alábbi cikkel, vártam, mikor esik le valakinek is, hogy egy áprilisi tréfáról van szó. Kissé sok időbe tellett, de viszont egy kommentelő megneszelt valamit és elnevezte a műfajt "racionál-avangárd blogkeretes mondatfestménynek":) Mindenesetre jót szórakoztam ezen:))

Ennyi komolyság után nagyon aktuális téma kerül napirendre, test és lélek. Hogyan függnek ezek össze, hogyan esnek szét, és mit szólnak erről a nagyok. Először is a Magyarázatok Istenéről szóló nekrológra érkeztek kommentek, amelyek kívánatosnak tartották megemlíteni részemről kissé lájtosabban s a teljesség igénye nélkül, hogy milyen viszonyulások léteznek e témához a „neurofiziológia korában” –  ahogy egyik kedves kommentelőnk fogalmazott. Aztán pár bejegyzéssel lennebb egy parázs vita alakult ki a szabad akaratról (amiről elfoglaltságaim miatt sajnos lemaradtam, és amiről sokak sajnálatára itten szó nem lesz), ott egy fizikalista felfogást sikerült felfedeznem az egyik oldalon, amiről viszont szó lesz, mert idevág és mert lazítani kell a srácok(?)on, erőst bekeményítettek;) Majd egy útjelző tábla, amire most ráduplázunk, és végül, de nem utolsósorban egy középkori legenda (egyesek szerint a nyolcvanas évek még oda tartozik...): idén 25 éve, hogy megjelent Dan Aykroyd főszereplésével a Szellemírtók c. film! Ennyit a felvezetésről. Most pedig tekintettel a szűkös körülményekre és betarthatatlan határidőkre, három az egyben alacsony költségvetésű cikkben gondolkodom. Remélhetőleg ha ügyesek leszünk, sikerül egyben mindenkinek igazságot szolgáltatni:)
Jezsuitaként megtanultam, hogy mindig a visszanézéssel kell kezdeni és előrenézéssel végezni. Szóval mi is bántotta Egon Splenger, Ray Stanz és Peter Venkman dokikat a filmben? Paranormális jelenséget észleltek egy New York-i könyvtárban, majd miután ezt említeni merték, kidobták őket a Columbia Egyetemről – amint a Wikipédia oly kedvesen összefoglalja. Ekkor Venkman vezetésével megalapítják a „Szellemírtók” (Ghostbusters) csapatot, amely célul tűzi ki, hogy megszabadítja a világot a fizikai törvényeket megsértő anomáliáktól, mint pölö Aladdin csodalámpája és társai. Attól a perctől kezdve ahányszor sérül a kauzalitás elve (ahányszor szellem fizikai galibát okoz), beindult a riasztójuk és elindultak egy csomó izgalmas elektromos bigyó segítségével „rendet rakni”. 
Hozzájuk hasonlóan azoknak a filozófusoknak és kutatóknak az eszköztárában is van pár „csoda-bigyó”, akiket zavar az, hogy hogyan okozhat egy anyagtalan lélek valamit is a fizikai világban. Ők a mai kor hús-vér „szellemirtói”, csak épp „fizikalistának” hívják őket, mert a másik név le van védve. Mert vannak ilyen emberek is. Fegyvereik kétfajta hatásra vannak specializálva: „öl” és „kábít”. Az első fajta kimondja dirrekt: a lélek, ami emté az elme, ugyanaz, mint az agy. Nincs semmi anyagtalan pára, az elme különböző állapotainak konkrétan megfelel egy neurofiziológiai állapot, de így fogalmazni is megtévesztő, mert nem megfelelésről van szó, mint egy függvény esetében, hanem egyezésről. Az ilyen fegyver ellen védekezésül az „Explanatory Gap” nevű pajzsot szokás használni Levine óta (aki, félreértés ne essék, nem azonos Rejtő Jenő regényeinek legendás szakácsával), ami birtoklóját felruházza egy titokzatos tulajdonsággal, a tapasztalat minőségével, alias qualia, és ez megakadályozza, hogy marék hamuvá redukálódjon. Mivel a fegyverkezési verseny mindkét oldalon zajlik, csak idő kérdése, hogy erre is lesz ellenszer.
A modern szellemirtók másik fegyvertípusa nem-reduktív típusú, ami azt jelenti, hogy a megjelenő kísérteteket nem tudja egy marék hamuvá redukálni, viszont belőlük egyfajta ontológiai szendvicset csinál, lóra nyerget vagy jobbik esetben is egy filmvetítőgépet. Amint az sejthető, ez csak ideiglenes megoldás, az így kezelt egyedek lassan ismét paranormális tüneteket kezdenek produkálni, sorra megszegik az ok-okozat törvényét, jegy nélkül utaznak és valósnak tettetik magukat. Na de most konkrétabban. Az, amelyik vetítőgéppé változott abban a hitben él egy darabig, hogy a teste a vetítőgép és az elméje a kivetített filmkocka. Minden okozati összefüggés a vetítőgépben fog zajlani, a filmkockák csak követik egymást, nem okoznak semmit. Áprilistól a mozikban.
A másik, amelyiket lóvá tettek, testét jámborul szamárnak, lelkét pedig rugalmas nyeregnek nézi. A táltosló neve „Supervenience”, cowboynyelven megülést jelent, de erre mérget nem vennék. Védekezni 1983 óta ezen állapot ellen „epifenomenális ektoplazmával” szokás öntudatosabb lényeknek, habár újabban (1993) kifejlesztették ennek az ellenszerét is, ami egy magányos ammóniamolekula a Szaturnusz gyűrűjén (s ez mind komoly!). Végül meg a harmadik, amelyikből egyfajta ontológiai szendvics lett – ez volna a test –, úgy folytatja életét, hogy érdekes módon attól, hogy most épp sajtos, paprikás és sonkás íz kombinációjával rendelkezik, ez egy új íznek ad életet, ami meg a lélek, vagyis elme. E szendvics neve „Emergentizmus” és valójában csak álcázott dualizmus, ezért általában szemmel tartják. Kólával $5.99.
Amint a filmben is kiderül, a felbukkanó szellemek többsége ősrégi, amint az a vélemény is, miszerint az ember önmagában páros szám, kettővel osztható és az eredmény test lesz meg lélek, más változat szerint elvileg osztható, gyakorlatilag nem... Később, a matematika meg egyéb tudományágak (elsősorban neurofiziológia, fizika és bélyeggyüjtés) fejlődésével felmerült, hogy ez nem feltétlenül helyes művelet, mert az ember inkább prímszám és nem osztható kétfelé. Emellett szól, hogy minden prímszám egyedi, ahogy minden ember is, akár osztható, akár nem. Félig komolyra fordítva a szót, kutatók már jókorát haladtak abban, hogy különböző mentális folyamatokat „megtaláljanak”, beazonosítsanak az agyban, már abban is történt előrelépés, hogy az agyból leolvassák, hogy az illető éppen hol tartózkodik, egy labirintus melyik pontján. Hihetetlenül izgalmas kutatási terület és az utóbbi időben rengeteget fejlődött. És minden egyes lépéssel közelebb viszik a két oldalt valami megoldáshoz, de az is lehet, hogy a különböző megoldások ugyanannak lesznek más megközelítései.
Vagy pedig valami mindig rejtve marad...
Addig is, van miért lelkesedni:)

Update: fennebb azt írom, hogy "már abban is történt előrelépés, hogy az agyból leolvassák, hogy az illető éppen hol tartózkodik, egy labirintus melyik pontján.", viszont a poén, ami senkinek sem esett le (nekem is csak most), hogy az erről szóló cikk csak a poszt megjelenése után két héttel lett publikálva a Current Biology április 14-i számában... Itt valamit elírtak, itt meg azt írja, hogy március 12. Vicces...

Beígért sorozat #1: A Magyarázatok Istenének Élete és Halála


Ígéretemhez híven egy best-of sorozat következik, személyes kedvenceim lesznek itt. Az alábbi cikk egyrészt azért fontos számomra, mert sok mindent elindított: párbeszédeket, átalakulásokat. Aztán meg azért, mert kiderült, merünk megészebben is gondolkozni. Kicsivel több, mint egy éves anyag.
Richard Dawkins és George Coyne SJ beszélgetése alatt elhangzott Coyne részéről, hogy Isten nem a Magyarázatok Istene, és ha Dawkinsnak ez az egyedüli elképzelése arról, ami Isten lehet, akkor nem csodálkozik, hogy annó kikelt magából. Az oxfordi professzor szemét lesütötte forró olajban és belátta: Igen, én a Magyarázatok Istenét kerestem. Mert régebben mindenre, amit nem tudtak megmagyarázni divatos volt ráfogni, hogy ez meg ez azért van, mert Isten így meg úgy akarja. A villám Isten haragja, az eső Isten könnyei, a termés, egészség Isten áldása, az aszály meg betegség, halál Isten büntetése, vagy legjobb esetben is a bűn következménye. A világ különböző jelenségeire Isten volt a magyarázat, ott véget is ért, mert Ő misztérium, feszegetni nem nagyon illik.
Ami egy bizonyos fokig megtartja az embert. Addig a fokig, amíg számára a vallás „tömegvallás”, a vallásgyakorlatok kizárólag tömegsport szinten mennek, itt csak a Magyarázatok Istenének van hely. Mi jól megvagyunk, köszönjük szépen, amíg a Nagyfőnök leosztja mit kell csinálni, mikor mit helyes érezni, gondolni. Meghatározza, hogy milyen gondolatmenetbe mehetünk bele örök kárhozat terhe alatt, olyanba semmiképp, amely mint magyarázat, kiszorítaná őt, a Magyarázatok Istenét. Legfennebb átvedlik a Ki-magyarázatok Istenévé, de akkor sem hagyja magát. Mivel belemegy abba a játékba, amelyhez semmi köze, magyarázhatnékjával olyan, mint egy rosz tudományos elmélet: mindent megmagyaráz, falszifikálhatatlan mint a marxizmus. „Ugye, megmondtam?”
Viszont ahol van tömeg, ott van személy is. Ahol ez a kettő már külön látszik, ott ugyanúgy két út is megjelenik előtte.
Az egyik a tudományos haladás útja. A világ dolgainak és a különböző jelenségeknek a folyamatos tudományos feltárása nyomán egyre kevesebb az a dolog, amire a Magyarázatok Istenét kellene megidézni. A tudomány fejlődésének következtében már megtudtuk, hogy a villám nem harag, a sötétség csak a fény hiánya, a gravitáció nem intelligens gerelyhajítás és a legújabb, gondosan kivitelezett kutatások szerint a babát sem a gólya hozza. Ha lesz türelmünk kivárni, talán, esetleg, még az is kiderülhet, hogy Isten annyira, de annyira nem a Magyarázatok Istene, hogy egyáltalán nem cselekszik, nem vesz részt a világban semmiféle egyéb módon azon kívül, hogy annak létet ad. Nem alkot, nem pusztít, nem sugalmaz, nem jutalmaz, nem büntet. Nem kér és nem ad. Nem betegít meg és nem gyógyít. Minden, amit mi ajándékként, kegyelemként, jótanácsként, egészségként és egyéb esetleges dologként élünk meg, az ingyenes, már létező ajándékának befogadása. Mondom, már ott van. Minden. Nihil novi sub sole, hogy valami bölcset is mondjak, mert a latin ugyebár egy bölcs nyelv, és quidcuid latine dictum, altum videtur! 
A másik út a személyes hit útja. Attól a pillanattól kezdve, hogy ez az istenkép fokozatosan megszűnik a magyarázatokról és elkezd a személyes kapcsolatról szólni az egyének folyamatosan be kell látnia, hogy Isten fokozatosan visszahúzódik. Vagyis, igazából nem csinál Ő semmit, csak az ember porolja le a régi bútort és lám, alatta fényes barna lakk, ez nem az, az meg egy kilincs, az sem az amit keres, és így tovább. Az, amit pár hónapja, éve Istennek tartott, már nem az. Végül pedig elér oda, hogy ha van is Isten, semmihez sem hasonlítható és engedi a világot élni, lenni, lélegezni, evolúcióval, gravitációval, agyműködésével és pszichoanalízisével együtt. Ez egyenes következménye annak, ha valaki visszaviszi az akciósan vásárolt, teszkógazdaságos mindent kimagyarázó gipsz-szobrot oda, ahonnan vette, vagy egyenesen ki az ablakon.

Klaus

Igaz, ennek a posztnak jobb nevet is adhattam volna, csak hát alapvetően halakról fog szólni, vagy hasonló, és jelenleg hozzám legközelebb ez a Klaus nevű aranyhal áll (mármint a rajzolt halak halmazából). 

Anthony de Mello egyik története szerint, mely épp nincs kéznél, ezért szöveghű nem leszek ha megüttök sem (de inkább ne), egy egyszerű ember a tóparton ült és halászott. Arra járt egy öltönyös, nyakkendős észosztó.
-Te meg mit csinálsz itt?
-Horgászok.
-Miért?
-Hát nekem s családomnak ételre van szüksége.
-És mit csinálsz, amint kifogtad a szükséges eledelt?
-Hazamegyek és elkészítjük.
-Arra nem gondoltál, hogy maradhatnál tovább, és akkor több halat foghatnál?
-Miért?
-Mert akkor azokat a halakat, amelyeket nem fogyasztasz el, eladhatod.
-És mi lesz akkor?
-Pénzed lesz, amivel vehetsz egy jobb horgászbotot.
-Az meg mire volna jobb?
-Azzal még több halat foghatnál.
-Mit csináljak még több hallal?
-Miről beszélek már pár perce? Eladod. Veszel egy csónakot, amivel kievezhetsz a mélyre.
-Ott meg mit csinálok?
-Kezdesz irritálni. Hát ott van csak az igazi kapás, ott aztán annyi halat fogsz, amenyit csak bírsz.
-De minek nekem annyi hal, amennyit csak bírok?
-Eladod! Sok pénzed lesz.
-Mire annyi pénz?
-Alkalmazol más embereket, akik folytatják az ipari méretű halászatot helyetted!
-És... akkor én mit csinálok?
-Egyszerű. Akkor végre kiülhetsz ide a tópartra és békésen pecázhatsz!

...

Nos, valahogy így érzem magam. Mint az az ember, aki egyszerűen arra vágyik, hogy leüljön a tópartra és pecázzon, aztán jön a nagy esze s minden, és elkezdi komplikálni a helyzetet.

Viszont ekkor lépnek közbe a barátok, egy-egy tükröt felemelve, hogy jobban láthassam magam.

Van, amikor azt mondják, hogy hajrá, igenis képes vagyok megtenni, merjek merész lenni, ne szerénykedjek. Igen, ennek megvan az ideje és helye. Köszönet ezért azoknak, akik megfelelő időben szólnak erről. Mert tudják, néha rámfér.

Ugyanakkor, van, amikor azt mondják, hogy azzal, hogy csak komplikálom a helyzetet, valójában csak a helyzetet komplikálom. Ez nem mindig evidens számomra. Viszont szerencsére akad, aki figyelmeztet ilyen pillanataimban, hogy nem vagyok Rambó, nem vagyok Terminátor, nem vagyok egy kőszikla. Hogy én is csak egy ember vagyok, akinek épp most a komplikáció a legutolsó dolog, amire szüksége van és az egyszerűség, otthonosság meg az első. És ez ilyenkor nem lehúzó, hanem kijózanító és felszabadító. Annak a jele, hogy itt és most nem a keménykedés a szerepem. Segít arra figyelnem ami az életemben emberi és nem feltétlenül kell szégyenleni. 

Ezért egy nagy Köszönet ezért is;)

Twitter Delicious Facebook Digg Stumbleupon Favorites More

 
Powered by Blogger