Érdekes tények a vallások hátteréről

Azt viszonylag kevesen tudják, hogy vallások kialakulásának létezik egy teljesen kézenfekvő, természetes magyarázata is (ha már Gregor Mendel születésnapja van, csak foglalkozzunk a természettel és az örökléssel).
Hitek és hitrendszerek is úgy alakulnak ki az emberben, mint minden más funkció: kialakul valami vélelenszerű variáció, azt a környezet s az élet megpróbálja és ha túléli addig, hogy szaporodni tud, akkor továbbörökítheti a génjeit. Ha a módosulás életképtelen volt, vagy csak kevésbé életképes mint a többiek, akkor az egyed nem ér el a szaporodásig. Ez a természetes szelekció. Emberek esetében ahhoz segít hozzá, hogy elérhessük és túlélhessük a pubertáskort, felnőtt életünkre édeskevés a relevanciája. 

A. Kimutatható, hogy egészen kis gyerekek felfedezik a különbséget az élő és élettelen dolgok között. Az élettelen dolgok mindig ugyanúgy viselkednek, kiszámíthatóak, viszont vannak dolgok, melyek nem. Ami élő, annak a mozgatórugója mindig rejtett, mindig valami láthatatlan, kiszámíthatatlan szabályt követ. Ebből kifolyólag az elme külön kezdi kezelni a fizikai és mentális jelenségeket és ez mélyen meghatározza azt, ahogyan a világhoz viszonyulunk. Nyitottak leszünk a "láthatatlan értelem" koncepciójára.

B. Egy kisgyerek számára továbbá a szülők mindenre képesek. Ők azok az elő-istenségek, akiket megismer és csak idővel szembesül szülei korlátaival. Van, aki ezért lemond a "végtelen hatalmas" lényekbe vetett hitéről, de a legtöbb viszont úgy gondolja, hogy ezek szerint nem a szülei a mindenhatóak és keresgélni kezdi azt, hogy ki az. Hasonlít ahhoz, amikor megtudjuk, hogy Superman nem tud repülni, mert ő csak egy rajzolt figura, de akkor el kezdjük keresni azt az embert, aki tud. Érvelési hiba: minden elképzelhető tulajdonság valakihez KELL kapcsolódjon. 

C. Az értelem eme fejlődése során programozottságunk is elkezdődik. Minden jól végzett feladatot dopamin-jutalom kísér, hogy érezzük jól magunkat, ha megfeleltünk valaki (vagy egyszerűen csak az élet) elvárásainak. Ha ez nem így alakult volna ki, akkor nem lenne lehetséges motiválni senkit. Ha jól viselkedsz, kapsz kockacukrot. Ez így működik. Vagyis nem egészen így. Újabban azt is észrevették, hogy a dopaminszint nem a jutalomkor emelkedik meg, hanem abban a pillanatban, amikor a jutalom reményével szembesülünk, a jutalom bekövetkeztekor normális szintre esik vissza. A dopaminszint emelkedése még hangsúlyozottabb akkor, ha a jutalom bizonytalan. Ergo: örömmel tölt el, ha tudjuk, hogy amit végzünk azért később boldogok leszünk, boldoggá tesz minket az, ha tudjuk, hogy ezért meg ezért akár boldogok is lehetünk. A boldogság keresése tesz minket boldoggá, nem a cél elérése.

A+B+C= biológiailag arra vagyunk beállítva, hogy felismerjük az életet, szülők hiányában is tiszteljük a(z elképzelt) szülő autoritását, példáját és a halálra gondolva is értelmét lássuk az életünknek, még ha az egészen a végéig önmagában értelmetlen gürcölés is. Ezért rendesen vonzzuk mint a mágnes azokat a hiedelmeket, melyek ezeket az evolúció során kialakult mechanizmusokat tükrözik.

Ilyenkor szokott elhangzani egy ellenérv: mindez csak azt igazolja, hogy az a bizonyos istenség, aki minket teremtett direkt csinálta úgy, hogy természetes adottságainkkal hozzá vissza tudjunk térni.

Azonban ez az érv bukik. Csak akkor állna, ha mindennek ami "van" szükségszerűen következne hogy "muszáj" lennie ("ez van, tehát ennek kell lennie") - naturalisztikus érvelési hiba. Erre e hibára egy példa, hogy ha egy kocsi parkol a tilosban, akkor "ez van", de ez nem jelenti azt, hogy ennek szügségszerűen így is kell lennie. Elképzelhető olyan körülmény is, amelyben az autó nem parkol a tilosban. Más szóval: attól, hogy épp ilyen a biológiai programáltságunk, nem muszáj ilyennek lennie. Aztán még ha valaminek "muszáj" is az elképzelések szerint úgy lennie, szintúgy nem jelenti azt, hogy az úgy is van. 

Ennyit mára.

Éljen Mendel. Aki egyébként Ágoston-rendi szerzetes volt. Na.

0 beszólás:

Twitter Delicious Facebook Digg Stumbleupon Favorites More

 
Powered by Blogger