Új időszámítás

El szeretnék most térni egy kicsit a hétvégi világvégi őrülettől és tudatosan még csak erre utaló szavakat sem akarok használni. De annyit muszáj leírnom, hogy a "dátummal" bezárólag sikerült megjelenjen a 250. post, aztán kb. egy hete indult új minimálblogom, mely aztán tényleg nincs elkomplikálva, semmi linkek, képek, videók, fölösleges gombok, csak pár sor (ez egyébként sumák egy link, mert mindig máshová visz, de ezt itt megengedhetem, mert ezen a blogon továbbra is lesznek harsány dolgok, linkek ezrével, videók és ilyen trükkök). Ritka nagy lehetőség, hogy az ember egyszerre két helyről is oszthatja az észt, de hát már régóta mondogatják nekem, hogy a matekot gyakorolni kell;)

PS: a képen, ami innen: Ez tök gáz volt. "Senki sem ismeri a napot és az órát..."*
PPS: (nem "az" a PPS...) Vajon e kijelentés akkor is érvényes, ha már a dolog "bekövetkezett" és akkor már hogyne ismerné mindenki a napot és az órát, vagy a nap és óra meghatározása, időtartama a kérdés, melyet kétezer éve tényleg csak sacc per kábé alapon ismertek, jelenleg is általános konfúzió tárgya?
PPPS: ...francba, mégsem sikerült a témát kikerülni:D

Még itt vagytok? :D

Csak mert nem lehet betelni vele :)))
Piros háromszög: "STUPIDITY KILLS"



P.S.: Ez az Alkonyzóna 250.-ik bejegyzése! 

"A Világvége a legjobb buli" c. tematikus napunk zajlik

Kellemes szombatot mindenkinek. Több nem lesz.

Aki lemaradt volna róla, Amerikában sokan május 21-re várják az Ítélet Napját. Elhagyták munkahelyeiket, minden pénzüket arra költötték, hogy reklámozzák az "eseményt" és csak arra várnak, hogy szombaton elragadtassák őket. 

A gondosan kivitelezett számítások ezt a dátumot jelölték meg, aztán öt hónap múlva világvége. A még gondosabban kivitelezett számítások viszont valószínűbbé teszik, hogy ők nem kell már szombatig várjanak, már elszálltak. Vasárnap reggel rengeteg ember fog pofára esni és jelenleg ez az egyetlen biztos dolog, amit tudhatunk. 

Ember, teremtés koronája, te mindent elhiszel, ha megfelelő hanglejtéssel és pátosszal mesélik be neked! Elég pár összekovácsolt összefüggést felmutatni és máris ezrek tojnak maguk alá a gyönyörtől. Elég nagy nevekre hivatkozni és hangzatos bölcsességeket eléd dobni, eszed, mint a cukrot, mert sosem tanultál meg magadtól gondolkozni.

Aztán, ha valaki nem hajlandó bevenni azt a halom fost amit betömsz a szádon válogatás nélkül, rögtön ráordibálsz, hogy hogyan létezik, hogy ennyire zárt elméjű legyen, elvégre egy nyitott embernek el kell fogadnia ezen dolgokat. Nektek üzenem, hogy engedjetek be házaitokba minél több mézesmázason beszélő embert gondolkodás nélkül (jaaa, nem szoktatok? Hát hogyan létezik ez, csaknem kezdünk kételkedni már, ejnye bejnye? Vagy csak úgy szórakozásból, időtöltésből gondolkodunk, helyesebben gondolkodgatunk?)

Levezetőnek íme egy rövid videó, jótanács azoknak, akik remélik, hogy elszállnak, vagy már el is szálltak:

David Hume - 300

Szombaton volt David Hume születésének háromszázadik évfordulója. Egy számomra nagyon kedves skót volt, amig volt. A jelenleg érvényben lévő kor-korlátozási uniós törvények miatt nem érhette meg a hétvégi fergeteges bulit, amit tiszteletére rendeztek volna. Viszont írt csomó érdekes dolgot, melyet három percben az alábbi videó bemutat:)

Szent helyekről, kókuszdióhéjban

Machu Picchu - "Öreg csúcs"
Szakrális helyek, helyek, melyeket szakrálisnak tartanak, pár gondolat. Csak egészében értelmezhető, mondatokat kiragadni nem érdemes.

1. Van olyan, hogy szent hely. Valahogy ezt érezni lehet, ha nem is az átlagember, de a szerzetesek, például buddhista szerzetesek mindenképpen. Ráéreznek arra, hogy egy hely valahogy "különleges" és oda építenek egy sztúpát. Vagy kápolnát. Tényleg van ilyen. Az ilyen helyeken csodák történnek. Az ember feltöltekezhet energiával, érezheti a Föld és az Univerzum lüktetését, szívdobbanásait és eltelhet kegyelemmel. Tényleg van ilyesmi.

2. Fontosak a szakrális erőterek, jelentsen bármit az, hogy "szakrális" vagy az, hogy "erőtér". Előmozdítják az ember tisztulását és morális felemelkedését, csupán azáltal, hogy ott van. Hihetetlen! És elképesztő, hogy szerzeteseink mennyire érzik ezt a teret, hogy pont oda kell katedrálist emelniük, mi, közemberek túl buták vagyunk ehhez, nem érezzük. Biztosan azért, mert ők tiszták, mi meg gyarlóak vagyunk, bőnösök, földön csúszó férgek. Meg is érdemeljük, hogy ne érezzünk semmit a Szent Erőtérből. Majd jól megbánunk mindent amit tettünk, mert homályos értelmünk nem bírja megkülönböztetni a jót a rossztól. Jobb mindent bánni, mindenért hibásnak érezni magunkat, mert akkor a zisten megbocsát. Ha jónak látja, mert hisz mi rosszak vagyunk és buták, nem érdemlünk semmit.

3. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy magas hegy. Egy alkalommal egy ember mászott fel rá. Azt érezte, hogy erő árad ki a helyből és elmelegszik. Erre az alkalomra kis keresztet emelt. Tíz év múlva egy másik ember járt ott és meglátta a keresztet. Biztos szent hely, mondta és megtisztelte a helyet egy kápolnával. Két évszázad múltán már katedrális állt ott és egyre több ember zarándokolt oda, mert érezték a szakrális erőteret, akármi is legyen az. Majd jött a nagy háború, lebombáztak mindent, kipusztultak azok is, akik még emlékeztek arra, hogy mi állt ott. A köveket elhordták már rég, kellett az új kórházhoz. Ötszáz év múltán egy magányos ember járt arra. Nem érzett semmi különöset, nem is volt tudatában, hogy itt valami különöset kellene érezzen. Jó erőnlétnek örvendett, nem melegedett és fulladt ki a meredek hegytől, nem kapkodta jobban a levegőt, mint máskor, nem ugrott ki a szíve az erőlködéstől. Csak a szellőt érezte, amikor leült egy fa tövébe, mely a romok helyében nőtt. Három órán keresztül élvezte a tájat és a szellőt. Aztán egy váratlan pillanatban megvilágosodott! Olyan hatalmas élmény volt, hogy átitatta teljes lényét. Belefolyt minden sejtjébe. Sejtjeinek minden atomjába. Áthatotta szubatomi szinten, behatolt a tér és idő szerkezetébe is és onnan jövőbe és múltba kezdett terjedni. A jövőben is, a múltban is emberekkel találkozott e hullám, ez az erőtér, akik érezték mindezt. A jövőben és a múltban is emléket állítottak az emberek ennek az érzésnek, ezen a helyen. Mert "szent ez a hely" mondták.

4. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy magas hegy. Egy alkalommal két ember mászott fel rá. A hegy tetején az egyik megszólalt: "Szent ez a hely. Maradjunk itt egy ideig és töltekezzünk." A másik nem igazán értette, de látván, hogy emberünk arca átváltozik és béke sugárzik ról, gondolta, hogy minek zavarni őt és gyüjteni a bajt, hát ő is letelepedett. Három napot töltöttek ott étlen-szomjan, majd útnak indultak. Majd a következő évek során rendszeresen visszatértek oda, előbb csak ők ketten, majd sokadmagukkal. A második ember eleinte úgy volt ezzel, hogy biztos, valami van benne, ha nem is érzi, de később már egyre kevésbé volt valószínű, hogy kételyei támadjanak, hisz akkor már nem egy, hanem három, öt, húsz zarándoklat miatt érezte volna hülyén magát. Ez megtartotta hitében. Ezért embereket toborzott még, hogy ha esetleg elfelejtené, legyen ki emlékeztesse rá, hogy szent ez a hely. Hogy úgymondd: jó közösségben legyen. Mert a közösség és a struktúra megtart. Lényegtelen, hogy miben. Megtart.

5. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy uralkodó. Egy alkalommal két ember járult színe elé, azzal, hogy a világ legritkább, legdrágább és legcsodálatosabb anyagából hoztak, azt nem kell megfizetnie, az ingyenes ajándék, csupán a munkadíjat kell, mert neki ebből megszövik legcsodálatosabb ruháját a földkerekségnek, meg hát a szállást, étkezést kell biztosítania. De olyan szövet ez ám, hogy a bűnös, tudatlan, buta, a gyarló ezt nem láthatja. Ezzel neki is álltak szőni. Íves mozdulatokkal, szertartásszerű ringásokkal és arckifejezéssel, teljes odaadással dolgoztak egy kerek hónapon át. Amikor készen lettek, ismét az uralkodó színe elé járultak. "Íme a világ legcsodálatosabb ruhája, tiszta ingyen. Ez az Önismeret ruhája, mivel aki ezt nem látja, hülye, buta, bűnös és gyarló. Ezt jó lesz kihirdetni is, mert nem árt tudni." Az uralkodó levetette minden ruháját és felvette ezt a csodaszövetből készült gúnyát. Parádét is rendezett, hogy bemutassa a népnek, neki mije van.

Lógó pöcse volt. Az!

6. Ugyanbiza, ha valaminek mérhető hatása van, akkor azt a valamit miért nem lehet mérni? Aztán ha valaki azt állítja, hogy mérte, akkor miért nem tudja e mérést megismételni? És ha meg is tudja ismételni, akkor vajon miért csak ő tudja e mérést kiértékelni? Ezért a mutatványáért miért kell hajlongani előtte és miért épp ő ül a magasban, szabadon lógó pöccsel, tiszteletet várva?

7. Nem egyszerűbb az, hogy "Te is hülye, én is hülye, oszt valamit csak kihozunk ebből is"?

Így kell biciklit lopni...


A klasszikus vicc szerint a cigány a fiát lopni tanítja. Biciklin tolnak egy-egy nagy zsák valamit. Megállítja őket a rendőr és megkérdi: Mégis, mi van abban a zsákban? Fű, mondja a cigány. A rendőr nem hiszi és kibontatja velük, hát tényleg fű. Miután a rendőr továbbengedte őket, az öreg megszólal: Na látod, fiam, így kell biciklit lopni.


Valami hasonló történt az éjjel is, amikor Obama egy nagy beszédet mondott. Persze előzőleg le volt kommunikálva, vagyis ki lett szivárogtatva a hírcsatornáknak, hogy a bejelentés miről fog szólni, hogy elegendő számú rendőr meg tanú verődjön össze annak megállapítására, hogy a zsákban igenis friss fű van, majd ezt kollektíve megünnepelhessék. Mert a tömeg mindig jobban ünnepel, jobban túrázzák egymást, mint kurbli a Dácsiát. Míg egyedül az ember talán észreveszi a biciklit, tömegben kötelező a fűvel tömött zsákot látni. Hiába no, ilyenek vagyunk, úgy fajilag.

Akkor nézzünk csak rá, mi is az a bicikli, aminek szinapszisai ilyen szép érzelmi töltet segítségével a zember agyába berögzülnek: 

1. A 9/11 még mindig rezonál. Ezzel mindent meg lehet nyerni.
2. A zsákot tovább kell növelni, emlékeztetni kell a családokat, hogy családtagokat vesztettek. Vendetta!
3. A fájdalom eggyé forrasztott minket, mert volt közös ellenség. Fontos megemlíteni, hogy nem számított, milyen istenben hiszünk, csak az, hogy amcsik vagyunk. America, F*ck yeah! Tíz éve indultunk friss fűért, gyerekek.
4. Habár nem említhetjük meg a Guantanamót, mert az biciklitartozék, azt mindenképpen muszáj, hogy Afganisztánban lecseréltük a kaszákat, mert nem vágtak jól. Otthon megerősítettük a csűrt, hogy férjen be a széna. Ingyom bingyom tálib-e, tutálibe, málibe.
5. Augusztusban szóltak a srácok, hogy hol a fű, csak akkor volt más hír-értékű dolog úgyhogy nem akartuk a médiát megtömni ilyesmikkel, a dollár is jól állt és az olaj is olcsó volt. Most a dollár lent, az olaj fent, ezt meg kellett változtatni. Szerencsétlenségből volt elég a napokban, jól jön a jó hír is.
6. Persze, fű van a zsákban, de nem azért mert zöld. Lehetne kék is. A zölddel semmi bajunk. A színe nem számít (mi úgyis a bicikliért mentünk, haha).
7. Jujj de jó, hogy ilyen jó kaszás kalákát összehoztunk.
8. Tíz évig próbáltuk megbosszulni, hogy egy marék füvet lelegeltek tőlünk, igaz, hogy rááldoztunk egy hektárt is, de akit ez zavar, forduljon félre, inkább nézze: hoztunk egy zsákkal!
9. Ismét megemlítem a szakikat, mert jó munkát végeztek, hősök ők.
10. Ugyanúgy a családokat is, hogy legyen szép keretben a téma, érzelmek, érzelmek a végén is.
11. Még nem fejeztük be a dolgunkat, még biciklizünk jobbra-balra, teszünk ezt-azt, tekerjük a pedált, a kanyarban jelzünk, szép szabályosan, de ez ne tűnjön fel senkinek, mert csak egy mondatot pazarlunk erre.
12. Ezek után a biztonság kedvéért meg kell említeni, hogy „One nation, under God, indivisible”, mert ha nem, akkor muzulmánnak néztek, pedig a héten megmutattam nektek, hogy mekkora a születési bizonyítványom, higgyétek már el végre, hogy terrorellenes vagyok, nem muszlim, amerikai, szeretlek titeket és keresztény vagyok!

May 2, God Bless USAM!
(update)

Majális a Rajongás téren, flekkent hozzatok, bor lesz!

Mennyiben változott a világ az elmúlt kettőezer évben? Ha a szemmel látható dolgokat tekintjük, akkor sok mindenben. Ha viszont azt nézzük, hogy változott-e az emberi természet, akkor azóta mindenütt ugyanoda lyukadunk ki, ugyanazokat a dolgokat tesszük, hasonlóképp reagálunk. A színdarab ugyanaz, csak más színpadon játszódik, más szereplőkkel, újabb, fényesebb díszlettel. És ez elég nekünk ahhoz, hogy kijelentsük: bezzeg a régi szép időkben, akkor másképp volt! Akkor még elhangzott egy pár áhítatos Hozsanna. De most! Most olyan nincs. Vagy mégis? És ha van, akkor milyen tulajdonságunkra utal? Jó az? Rossz? Kikerülhető vagy hasznosítható?

Kereken pár ezer évvel ezelőtt a színdarabhoz egy jeruzsálemi kapu kellett, egy szamár, főszerepben egy Messiás apostolokkal, mint mellékszereplőkkel körülvéve. Aztán egy halom pálmaág és statiszták, akik tartsák azokat kezükben, ritmikusan lengetve. Közben hűségesen mondják szövegüket: hozsanna, hozsanna.
Manapság ugyanehhez a színdarabhoz egy filmbemutató kell, egy limuzin (egyesenek a bicikli is jó), egy mosolygó filmsztár sajtósokkal, mint tartozékokkal körülvéve. Aztán a háttérben statiszták, akik adják a rajongók hadát és kezeikben digitális kamerát és noteszeket, fotókat lengetnek és közben csak úgy repdesnek az “ájlavju”-k és “ájmjorbiggesztfán” sikoltozások.
Más szereposztásban is elképzelhető: helyszín egy stadion, fehér, golyóálló limuzin, egy integető vallási vezető püspökökkel körülvéve, és amerre szertenéz, rajongók hada, akikre pár nap múlva rá lehet fogni, hogy nem is rajongók voltak, hanem mély spiritualitású emberek...
Mintha az, hogy az ember momentán épp miért rajong meghatározná a lelkisége minőségét. De Mello már rég megmondta, "nem a lelkiséged minősége változott, hanem csak az ízlésed". Régebb odavoltál a kóláért, de ma ugyanazzal a szomjjal vedeled a klasszis francia pezsgőt.
A lelkesedéssel, rajongással nem is az a baj, hogy van. Rejtőt idézném szabadon. Azt írja, könnyebb egy távoli személyért lelkesedni, napestig azzal törődni, hogy egy hajóúton, a világ másik felén elveszett egy híres földrajztudós, mit azzal, hogy a szomszéd zongoratanár azt sem tudja megengedni magának, hogy lányának harisnyát vegyen. Mert az "hallatlan"!
A nagyhírű, távoli személyek iránti lelkesedésnek édeskevés köze van a konkrét élethez. Nem kell értük minden nap megszenvedni, nem is hoz magával nagy megváltást, maximum rövid ideig kiemel a szürkeségből. Rákra aszpirin. Ha elmúlik, jót lehet csámcsogni a bajukon, amikor egy héttel később az újság lehozza.
"Hátizsákos" papunk, aki sokszor igen egyszerűen össze tudta foglalni számunkra a lényeget, mondta nekem egyszer, hogy nem érti, miért csinálnak az emberek olyan nagy ügyet abból, hogy elutaznak akár az ország tulsó felére vagy külföldre is, csak hogy az imádott “Ő”-t láthassák (a bukaresti pápalátogatásról beszélt), amikor csak ki kellene nyitniuk a szemüket otthon, mert ott is van, akit látni... Mert nehezebb ugyanilyen lelkesedéssel közelebbiekhez fordulni, és nem azért, mert lehetetlen, hanem mert áldozatokat kíván. Nem is akármilyeneket. Ugyanúgy nehéz önmagunkba szállnunk és megközelítenünk saját fájó pontjainkat, amelyek távoli rajongásokba taszítanak. Ugyanakkor csak ezekből a húsbavágó áldozatokból emelkedhet ki az igazi jutalom, az új élet, a rendezett kapcsolat, az együttlétért érzett hála, mindaz, ami az életet élhetővé teheti.
(cikkem eredetiben itt)

Twitter Delicious Facebook Digg Stumbleupon Favorites More

 
Powered by Blogger